Karácsonyi ének
by Charles Dickens · 1843 · 119 perc olvasás
Charles Dickens Karácsonyi ének című műve Ebenezer Scrooge történetét meséli el: a fösvény férfit, akit a szellemekkel való találkozás tanít meg arra, hogy törődjön másokkal. Szenteste visszautasítja unokaöccse, Fred vacsorameghívását, és nem hajlandó segíteni a szegényeken, miközben írnoka, Bob Cratchit egy apró tűz mellett dolgozik. Aznap éjjel megjelenik halott üzlettársa, Jacob Marley, üzleti tárgyakból álló láncot viselve, és figyelmezteti, hogy három szellem fogja meglátogatni. A múlt karácsonyainak szelleme megmutatja Scrooge-nak magányos gyermekkorát, Fezziwig nagylelkű ünnepségét, valamint Belle elvesztését, ahogy a pénz egyre inkább átveszi az irányítást az élete fölött. A jelen karácsonyainak szelleme feltárja a Cratchit család szeretettel teli otthonát, Kis Tim bizonytalan jövőjét és Fred ünneplését. Az utolsó szellem megmutatja Tim halálát, valamint Scrooge elhanyagolt sírját. Scrooge megígéri, hogy megváltozik. Karácsony reggelén felébredve pulykát küld a Cratchit családnak, jótékony célra adakozik, és csatlakozik Fred vacsorájához. Megemeli Bob fizetését, és Kis Tim odaadó támogatójává válik; a fiú életben marad.
Első ének
Marley halott volt: kezdjük ezzel. Ehhez kétség sem férhetett. Temetésének anyakönyvi bejegyzését aláírta a lelkész, a jegyző, a temetkezési vállalkozó és a főgyászoló. Scrooge is aláírta: Scrooge neve pedig jó hitelnek örvendett a tőzsdén, bármihez adta is a kezét. Az öreg Marley úgy halott volt, mint a szög.
Ne értsenek félre! Nem akarom azt mondani, hogy saját tapasztalatból tudom, mi tesz különösen halottá egy szöget. Magam inkább arra hajlanék, hogy a koporsószög a legélettelenebb vasáru az egész szakmában. De őseink bölcsessége rejlik ebben a hasonlatban; szentségtelen kezem nem bolygatja meg, különben odavész az ország. Ezért engedjék meg, hogy nyomatékosan megismételjem: Marley úgy halott volt, mint a szög.
Scrooge tudta, hogy halott? Persze hogy tudta. Hogyan is lehetett volna másként? Scrooge és ő, ha jól tudom, számos éven át voltak üzlettársak. Scrooge volt az egyetlen végrehajtója, egyetlen ügyintézője, egyetlen engedményese, egyetlen maradékörököse, egyetlen barátja és egyetlen gyászolója. És Scroogét még a szomorú esemény sem viselte meg annyira, hogy a temetés napján ne lett volna kiváló üzletember, s ne koronázta volna meg a gyászszertartást egy kétségtelenül előnyös üzlettel.
Marley temetésének említése visszavezet oda, ahonnan elindultam. Nem férhet kétség hozzá, hogy Marley halott volt. Ezt világosan meg kell érteni, különben semmi csodálatos nem történhet abban a történetben, amelyet elbeszélni készülök. Ha nem volnánk tökéletesen meggyőződve arról, hogy Hamlet apja még a darab kezdete előtt meghalt, semmi különösebb nem volna abban, hogy éjszaka, keleti szélben sétát tesz a saját bástyáján, mint abban, ha bármely más középkorú úriember vakmerően kimerészkedik sötétedés után egy szeles helyre – mondjuk például a Szent Pál-templom temetőjébe –, hogy szó szerint azzal rémítse halálra fiának gyenge elméjét.
Scrooge sosem festette le az öreg Marley nevét. Évekkel később is ott állt a raktár ajtaja fölött: Scrooge és Marley. A céget Scrooge és Marley néven ismerték. Az üzletben járatlanok olykor Scrooge-nak, olykor Marley-nak szólították Scroogét, ő pedig mindkét névre felelt. Neki egyre ment.
Ó! Scrooge bizony kemény markú, fösvény alak volt! Szorító, gyötrő, markolászó, kaparó, kapaszkodó, kapzsi, vén bűnös! Kemény és éles, mint a kovakő, amelyből acél soha nem csiholt ki nemes tüzet; titkolózó, magába zárkózó és magányos, mint az osztriga. A benne lakozó hideg megfagyasztotta öreg vonásait, megcsípte hegyes orrát, összeaszalta arcát, megmerevítette járását; vörössé tette szemét, kékessé vékony ajkát; s éles eszét recsegő hangján hirdette. Fején, szemöldökén és drótszerű állán dér ült. Saját fagyos hőmérsékletét mindig magával hordta; kánikula idején is jéggé dermesztette irodáját, karácsonykor pedig egyetlen fokkal sem engedett föl.
A külső hőség és hideg alig hatott Scrooge-ra. Semmiféle meleg nem tudta fölmelegíteni, semmiféle téli idő nem tudta lehűteni. Nem fújt olyan szél, amely keservesebb lett volna nála, nem hullott olyan hó, amely elszántabban tartott volna célja felé, nem vert olyan eső, amely kevésbé lett volna fogékony a kérlelésre. A zord időjárás sem tudta, hányadán áll vele. A leghevesebb eső, hó, jég és havas eső mindössze egy dologban dicsekedhetett előnnyel Scrooge-dzsal szemben: gyakran bőkezűen „lehullott”, Scrooge pedig soha.
Soha senki nem állította meg az utcán, hogy derűs arccal így szóljon: „Kedves Scrooge úr, hogy van? Mikor látogat meg?” Koldus nem könyörgött neki egy kis alamizsnáért, gyermek nem kérdezte tőle, hány óra, és életében egyetlen férfi vagy nő sem kérdezte meg Scrooge-tól, merre van ez vagy az a hely. Még a vakok kutyái is mintha ismerték volna; amikor meglátták közeledni, gazdájukat a kapualjakba és az udvarokba húzták, aztán csóválni kezdték a farkukat, mintha ezt mondanák: „A teljes vakság is jobb a gonosz tekintetnél, sötét gazdám!”
De mit törődött vele Scrooge! Éppen ezt szerette. Úgy szegni útját az élet zsúfolt ösvényein, hogy minden emberi együttérzésnek azt parancsolja: maradjon távol – ezt hívják az okosok „mennyei boldogságnak”, és Scrooge-nak ez volt az.
Egyszer volt, hol nem volt – az év minden szép napja közül éppen karácsony estéjén –, az öreg Scrooge serényen ült a számvevő irodájában. Hideg, borús, csípős idő volt; köd ült a levegőben; a kinti udvarból pedig hallotta, amint az emberek zihálva járnak föl-alá, mellükön összedörzsölik a kezüket, és a kövezeten dobbantanak, hogy fölmelegedjenek. A városi órák alig ütötték el a hármat, de már egészen besötétedett – egész nap nem világosodott ki –, a szomszédos irodák ablakaiban pedig gyertyák lobogtak, mint vöröses foltok a tapinthatóan barna levegőben. A köd minden résen és kulcslyukon át ömlött be, odakint pedig olyan sűrű volt, hogy az utca túloldalán álló házak, noha az udvar a lehető legkeskenyebb volt, csupán kísértetként derengették körvonalaikat. A lecsüngő, mindent elborító szürke felhő láttán az ember azt hihette volna, hogy a Természet a szomszédban lakik, és nagyban főzi a ködöt.
Scrooge irodájának ajtaja nyitva állt, hogy szemmel tarthassa írnokát, aki odabent, egy komor kis cellában, afféle tartályban, leveleket másolt. Scrooge-nak volt egy parányi tüze, az írnoké azonban annál is sokkal kisebb volt; úgy festett, mintha egyetlen széndarab volna. Nem pótolhatta a tüzelőt, mert a széntartó Scrooge saját szobájában állt; és valahányszor az írnok lapáttal a kezében belépett, a főnök biztosra vette, hogy hamarosan meg kell válniuk egymástól. Az írnok hát nyakába terítette fehér gyapjúsálját, és megpróbált a gyertyánál melegedni; mivel azonban nem volt túlságosan élénk a képzelete, kudarcot vallott.
„Boldog karácsonyt, bácsikám! Isten áldja!” – kiáltotta vidám hangon Scrooge unokaöccse, aki olyan hirtelen toppant elé, hogy ez volt az első jel, amelyből nagybátyja közeledtére következtethetett.
„Bah!” – mondta Scrooge. „Ostobaság!”
Scrooge unokaöccse olyan gyorsan járt a ködben és a fagyban, hogy egészen kipirult és fölhevült; arca pirospozsgás és szép volt, szeme csillogott, lehelete pedig páraként gomolygott.
„A karácsony ostobaság, bácsikám?” – kérdezte Scrooge unokaöccse. „Ugye nem gondolja komolyan?”
„De igen” – felelte Scrooge. „Boldog karácsonyt! Miféle jogod van vidámnak lenni? Mi okod van az örömre? Elég szegény vagy.”
„No és önnek?” – vágott vissza vidáman az unokaöccs. „Miféle joga van búslakodni? Mi oka van a komorságra? Elég gazdag.”
Scrooge-nak hirtelen nem jutott eszébe jobb válasz, így hát megint azt mondta: „Bah!” – majd megtoldotta ezzel: „Ostobaság.”
„Ne legyen olyan mogorva, bácsikám!” – mondta az unokaöccs.
„Mi más lehetnék” – felelte a nagybácsi –, „amikor ilyen bolondok világában élek? Boldog karácsonyt! A pokolba a boldog karácsonnyal! Mi más a karácsony számodra, mint a pénz nélküli számlafizetés ideje; azé, amikor egy évvel idősebb leszel, de egy órával sem gazdagabb; azé, amikor mérleget készítesz, s a könyveid minden tétele tizenkét hónap múltán is ellened szól? Ha az én akaratom érvényesülne” – mondta Scrooge felháborodva –, „minden idiótát, aki boldog karácsonyt kíván, a saját pudingjában főznék meg, aztán szívén keresztüldöfött magyalággal temetném el. Így kellene!”
„Bácsikám!” – kérlelte az unokaöccs.
„Unokaöcsém!” – felelte szigorúan a nagybácsi. „Te tartsd meg a karácsonyt a magad módján, engem pedig hagyj meg az enyémben.”
„Megtartani!” – ismételte Scrooge unokaöccse. „De hiszen maga nem tartja meg.”
„Akkor hagyj engem békén vele” – mondta Scrooge. „Sok jót tegyen neked! Sok jót tett eddig is!”
„Sok mindenből származhatott volna javamra, amiből, azt hiszem, nem húztam hasznot” – felelte az unokaöccs. „A karácsony is ezek közé tartozik. De én mindig úgy gondoltam a karácsonyra, valahányszor eljött – eltekintve a szent nevét és eredetét megillető tisztelettől, már ha bármi is elválasztható ettől –, mint jó időszakra; kedves, megbocsátó, jótékony, kellemes időre; az év hosszú naptárában az egyetlen alkalomra, amikor férfiak és nők mintha közös egyetértéssel nyitnák meg bezárt szívüket, s az alattuk állókra úgy tekintenének, mintha valóban útitársaik volnának a sír felé, nem pedig más fajtájú teremtmények, akik másfelé tartanak. Ezért, bácsikám, bár soha egy szemernyi aranyat vagy ezüstöt sem tett a zsebembe, hiszem, hogy javamra volt és még javamra lesz; és azt mondom: Isten áldja!”
A Tartályban ülő írnok önkéntelenül tapsolt. Rögtön észbe kapott, hogy illetlenséget követett el, hát piszkálni kezdte a tüzet, és örökre kioltotta utolsó gyönge szikráját.
„Még egy hangot halljak magától” – mondta Scrooge –, „és az állás elvesztésével fogja megünnepelni a karácsonyt! Igazán kiváló szónok, uram” – tette hozzá, unokaöccséhez fordulva. „Csodálom, miért nem megy a parlamentbe.”
„Ne haragudjon, bácsikám. Ugyan már! Vacsorázzon velünk holnap.”
Scrooge azt mondta, hogy majd meglátja őt – igen, valóban ezt mondta. Egészen a kifejezés végére járt, s kijelentette, hogy majd meglátja, mégpedig előbb annak a legvégső esetnek kell bekövetkeznie.
„De miért?” – kiáltott fel Scrooge unokaöccse. „Miért?”
„Te miért nősültél meg?” – kérdezte Scrooge.
„Mert szerelmes lettem.”
– Mert szerelembe estél! – mordult Scrooge, mintha csak egyetlen dolog volna a világon, ami nevetségesebb a vidám karácsonynál. – Jó napot!
– Ugyan, nagybátyám, de azelőtt sem jött el hozzám, hogy ez történt volna. Miért hozza fel most ürügyül, hogy ne jöjjön?
– Jó napot – mondta Scrooge.
– Nem akarok öntől semmit; nem kérek öntől semmit; miért nem lehetünk barátok?
– Jó napot – mondta Scrooge.
– Teljes szívemből sajnálom, hogy ilyen hajthatatlannak találom. Soha semmiféle perpatvarunk nem volt, amelyben én is részt vettem volna. De karácsony tiszteletére megpróbáltam, s karácsonyi jókedvemet az utolsó pillanatig megőrzöm. Hát boldog karácsonyt, nagybátyám!
– Jó napot! – mondta Scrooge.
– És boldog új évet!
– Jó napot! – mondta Scrooge.
Az unokaöccse mégsem távozott haragos szó nélkül. A külső ajtónál megállt, hogy az ünnep alkalmából jókívánságait tolmácsolja a hivatalnoknak, aki, bár fázott, melegebb szívű volt Scrooge-nál; szívélyesen viszonozta is a jókívánságokat.
– Ez meg egy másik – mormogta Scrooge, aki meghallotta: – a hivatalnokaim, heti tizenöt shillingért, feleséggel és gyerekekkel, s karácsonyi vígságról beszél. Mindjárt a bolondokházába vonulok.
Ez az őrült, miközben kiengedte Scrooge unokaöccsét, két másik embert is beengedett. Jóképű, testes urak voltak, s most kalapjukat levéve álltak Scrooge irodájában. Könyvek és iratok voltak a kezükben, és meghajoltak előtte.
– Úgy tudom, Scrooge és Marley cége – mondta az egyik úr, a névjegyzékére pillantva. – Scrooge úrhoz van szerencsém, vagy Marley úrhoz?
– Marley úr hét éve halott – felelte Scrooge. – Éppen ma éjjel hét esztendeje halt meg.
– Nincs kétségünk afelől, hogy nagylelkűségét életben maradt üzlettársa méltóképpen képviseli – mondta az úr, és átadta megbízólevelét.
Bizonyára így is volt, hiszen rokon lelkek voltak. A baljós „nagylelkűség” szóra Scrooge összevonta a szemöldökét, megrázta a fejét, majd visszaadta a megbízólevelet.
– Az évnek ebben az ünnepi időszakában, Scrooge úr – mondta az úr, tollat véve a kezébe –, a szokottnál is kívánatosabb volna, hogy valamelyest gondoskodjunk a szegényekről és a nélkülözőkről, akik most igen sokat szenvednek. Sok ezren híján vannak a legszükségesebbeknek; százezrek nélkülözik a szerény kényelmet is, uram.
– Hát nincsenek börtönök? – kérdezte Scrooge.
– Börtön van elég – mondta az úr, s ismét letette a tollat.
– És a dologházak? – kérdezte Scrooge. – Még működnek?
– Működnek – felelte az úr. – Bár azt kívánnám, bárcsak ne működnének.
– A taposómalom és a szegénytörvény tehát teljes erővel működik? – kérdezte Scrooge.
– Mindkettő nagyban, uram.
– Ó! Az imént mondottakból attól tartottam, talán valami történt, ami megakasztotta hasznos működésüket – mondta Scrooge. – Nagyon örülök, hogy ezt hallom.
– Mivel úgy látjuk, hogy ezek aligha nyújtanak keresztényi vigaszt testnek és léleknek a sokaságnak – felelte az úr –, néhányan közülünk pénzt gyűjtünk, hogy húst, italt és meleg ruhát vehessünk a szegényeknek. Azért választottuk ezt az időt, mert ilyenkor érzik legélesebben a nélkülözést, miközben a bőség örvendezik. Mekkora összeget írhatok a neve mellé?
– Semennyit! – felelte Scrooge.
– Névtelen kíván maradni?
– Azt kívánom, hagyjanak békén – mondta Scrooge. – Ha már azt kérdezik, mit kívánok, uraim, ez a válaszom. Én magam nem vígadozom karácsonykor, s nem engedhetem meg magamnak, hogy naplopókat mulattassak. Segítek fenntartani az imént említett intézményeket – éppen elégbe kerülnek; akinek rosszul megy a sora, menjen oda.
– Sokan nem mehetnek oda; sokan pedig inkább meghalnának.
– Ha inkább meghalnának – mondta Scrooge –, hát tegyék meg, s fogyjon a fölösleges népesség. Egyébként – bocsássanak meg – én erről nem tudok.
– Pedig tudhatna róla – jegyezte meg az úr.
– Nem az én dolgom – felelte Scrooge. – Az embernek elég, ha a maga dolgát érti, és nem avatkozik másokéba. Az enyém szüntelenül elfoglal. Jó napot, uraim!
Az urak világosan látták, hogy hiába erőltetnék tovább a dolgot, ezért távoztak. Scrooge folytatta munkáját; önmagáról kedvezőbb véleménnyel, és a szokottnál is csipkelődőbb kedvében.
Közben a köd és a sötétség úgy megsűrűsödött, hogy az emberek lobogó fáklyákkal szaladgáltak, felajánlva szolgálataikat: a hintók lovai előtt mennek, és utat mutatnak nekik. Egy templom régi tornya, amelynek mogorva öreg harangja a fal gótikus ablakából mindig lopva lesett le Scrooge-ra, láthatatlanná vált; az órákat és negyedeket a felhők közé ütötte, aztán remegő rezgésekkel visszhangzott, mintha fogvacogás rázná odafönn, fagyos fejében. A hideg metszővé vált. A főutca egyik mellékutcai sarkán munkások javították a gázcsöveket, és nagy tüzet gyújtottak egy vasüstben; körülötte rongyos férfiak és fiúk csoportja melegítette a kezét, s gyönyörűségében hunyorgott a lángok előtt. A magára hagyott vízcsapból kifolyó víz komoran megfagyott, és embergyűlölő jéggé változott. Az üzletek fényében, ahol a kirakat lámpájának melegénél ropogtak a magyalágak és -bogyók, a járókelők sápadt arca kipirult. A baromfi- és fűszeresboltok pompás tréfának tűntek: ragyogó látványosságnak, amelynek láttán alig lehetett elhinni, hogy valami olyan prózai dolognak, mint az adásvétel, köze van hozzá. A főpolgármester a hatalmas Mansion House erődjében megparancsolta ötven szakácsának és inasának, hogy úgy ünnepeljék a karácsonyt, ahogy a főpolgármester háznépéhez illik; s még az a kis szabó is, akit előző hétfőn öt shillingre büntetett, mert részegen és vérszomjasan garázdálkodott az utcákon, a padlásszobájában kavargatta a másnapi pudingot, míg sovány felesége és a kisbaba elindult, hogy marhahúst vegyen.
Még ködösebb lett, és még hidegebb. Átható, csontig hatoló, maró hideg. Ha a derék Szent Dunstan ilyen időben csak az ördög orrát csípte volna meg, a megszokott fegyverei helyett, az ördög igazán szívből bömbölt volna. Egy szűkös, fiatal orr gazdája – amelyet az éhes hideg úgy rágott és marcangolt, ahogy a kutya rágja a csontot – Scrooge kulcslyukához hajolt, hogy karácsonyi énekkel kedveskedjék neki; de az első hangra
„Isten áldja, víg uram!
Ne búsuljon soha!”
Scrooge olyan lendülettel kapott a vonalzó után, hogy az énekes rémülten elmenekült, a kulcslyukat pedig átengedte a ködnek és a még barátságosabb fagynak.
Végre elérkezett a záróra. Scrooge kelletlenül szállt le a zsámolyáról, s némán tudomásul adta a tényt a tartályban ülő hivatalnoknak, aki már várta ezt a pillanatot; az rögtön eloltotta a gyertyáját, és feltette a kalapját.
– Holnap, gondolom, egész napra szabadságot akar? – kérdezte Scrooge.
– Ha önnek igazán alkalmas, uram.
– Nem alkalmas, és nem is igazságos – mondta Scrooge. – Ha levonnék érte fél koronát, bizonyára úgy érezné, hogy méltánytalanság érte, nemde?
A hivatalnok halványan elmosolyodott.
– Mégis – mondta Scrooge –, nem érzi úgy, hogy méltánytalanság érte, amikor egy napi bért fizetek olyan munkáért, amit el sem végez?
A hivatalnok megjegyezte, hogy ez csak egyszer van egy évben.
– Szegényes mentség arra, hogy minden december huszonötödikén kifossza az ember zsebét! – mondta Scrooge, és állig begombolta nagykabátját. – De gondolom, az egész napra szüksége van. Másnap reggel annál korábban legyen itt.
A hivatalnok megígérte, hogy úgy lesz; Scrooge pedig mordulva távozott. Az iroda egy szempillantás alatt bezárt, a hivatalnok pedig – hosszú, fehér sáljának két vége a dereka alatt lógott (nagykabátra nem futotta neki) – hússzor lecsúszott a Cornhill egyik sikátorában, a fiúk hosszú sorának végére állva, karácsonyeste tiszteletére, aztán teljes erőből hazaszaladt Camden Townba, hogy bújócskát játsszon.
Scrooge szokásos komor vendéglőjében költötte el szokásos komor vacsoráját; elolvasta az összes újságot, az este hátralevő részét pedig bankkönyvével múlatta, aztán hazament aludni. Olyan lakosztályban élt, amely egykor elhunyt üzlettársáé volt. Komor szobák sora húzódott egy udvarra néző, fenyegető külsejű épülettömbben; annyira nem illett oda, hogy az ember szinte azt képzelte, fiatal házként csak játékból futott oda, bújócskázni a többi házzal, aztán elfelejtette a visszautat. Mostanra elég öreg és elég sivár volt; Scrooge-on kívül senki sem lakott benne, a többi helyiséget mind irodának adták ki. Az udvar olyan sötét volt, hogy még Scrooge-nak is, aki minden kövét ismerte, tapogatóznia kellett. A köd és a dér úgy telepedett a ház fekete, ódon kapujára, mintha az időjárás szelleme ülne a küszöbön, gyászos töprengésbe merülve.
Nos, tény, hogy az ajtókopogtatóban semmi különös nem volt, azon kívül, hogy igen nagy volt. Az is tény, hogy Scrooge egész ott-tartózkodása alatt látta reggel és este; továbbá, hogy Scrooge-ban éppoly kevés volt abból, amit képzelőerőnek neveznek, mint London városának bármely férfiában, még ha — merész szó! — a városi testületet, az aldermaneket és a céhek vezetőit is ideértjük. Azt se feledjük, hogy Scrooge aznap délután, amióta utoljára említette hét éve halott üzlettársát, egyetlen gondolatot sem szentelt Marley-nak. Most pedig magyarázza meg nekem bárki, ha tudja, miként történhetett, hogy Scrooge, ajtaja zárjába illesztett kulccsal, a kopogtatóban — minden közbeeső változás nélkül — nem kopogtatót, hanem Marley arcát látta.
Marley arca volt az. Nem borította áthatolhatatlan árnyék, mint az udvar többi tárgyát, hanem bús fény derengett körülötte, akár egy rossz homár egy sötét pincében. Nem volt dühös vagy vad, hanem úgy nézett Scrooge-ra, ahogy Marley szokott: kísérteties szemüvegét kísérteties homlokára tolva. Haja különös módon felborzolódott, mintha lehelet vagy forró levegő érte volna; s bár szeme tágra nyílt, tökéletesen mozdulatlan maradt. Ez és ólomszínű arca tette borzalmassá; ám úgy tetszett, rémülete inkább az arc ellenére, annak akaratán kívül áradt belőle, semmint saját arckifejezésének része lett volna.
Amint Scrooge mereven nézte ezt a jelenséget, az ismét ajtókopogtatóvá változott.
Nem volna igaz azt állítani, hogy nem rettent meg, vagy hogy vére ne ismert volna fel olyan rettenetes érzést, amelyet csecsemőkora óta nem tapasztalt. De kezét az imént elengedett kulcsra tette, határozottan elfordította, belépett, és meggyújtotta a gyertyáját.
Egy pillanatra megtorpant, némi habozással, mielőtt becsukta volna az ajtót; előbb óvatosan mögé is nézett, mintha félig-meddig arra számítana, hogy Marley copfjának látványától rémül meg, amint az a folyosóra lóg. De az ajtó hátulján nem volt semmi, csak a kopogtatót tartó csavarok és anyák, úgyhogy azt mondta: „Ugyan, ugyan!” — és nagy csattanással becsukta.
A hang mennydörgésként visszhangzott végig a házon. Minden felső szobának és a borkereskedő pincéjében lenn álló minden hordónak külön visszhangzengése támadt. Scrooge nem volt olyan ember, akit megijesztenek a visszhangok. Bezárta az ajtót, átkelt az előcsarnokon, és felment a lépcsőn; mégpedig lassan, közben meg-megigazítva a gyertyája kanócát.
Lehet homályosan beszélni arról, hogy hatlovas hintót hajtunk fel egy derék, régi lépcsősoron, vagy át egy rossz, új parlamenti törvényen; én azonban azt akarom mondani, hogy egy halottaskocsit is fel lehetett volna vinni azon a lépcsőn, keresztben fordítva, a saroglyával a fal felé, az ajtajával pedig a korlát felé: és könnyedén meg lehetett volna tenni. Bőven volt hozzá hely, sőt maradt is; talán ezért vélte Scrooge úgy, hogy egy mozdonyos halottaskocsi halad előtte a homályban. Az utcáról beszűrődő fél tucat gázlámpa sem világította volna meg túlságosan az előcsarnokot, úgyhogy elképzelhető, milyen sötét lehetett Scrooge zseblámpájának fényénél.
Scrooge felment, ügyet sem vetve erre. A sötétség olcsó, Scrooge pedig szerette. Mielőtt azonban becsukta volna nehéz ajtaját, végigjárta a szobáit, hogy meggyőződjék róla, minden rendben van-e. Az iménti arc emléke éppen eléggé eleven volt benne ahhoz, hogy ezt kívánja.
Nappali, hálószoba, lomtár. Minden a helyén. Senki az asztal alatt, senki a kanapé alatt; parányi tűz a kandallóban; kanál és tálka előkészítve; a kis lábas zabkása (Scrooge meg volt hűlve) a tűzhely párkányán. Senki az ágy alatt; senki a szekrényben; senki a köntösében, amely gyanús tartásban lógott a falon. A lomtár a szokásos látványt nyújtotta: régi kandallóvédő, régi cipők, két halaskosár, háromlábú mosdóállvány és piszkavas.
Teljesen elégedetten becsukta az ajtót, és bezárkózott; kétszer fordította el a kulcsot, ami nem volt szokása. Miután így biztosította magát a meglepetések ellen, levette a nyakkendőjét; felvette köntösét, papucsát és hálósipkáját, majd leült a tűz elé, hogy megegye a kásáját.
A tűz bizony igen gyengén égett; ilyen keserves éjszakán semmire sem volt elég. Olyan közel kellett ülnie hozzá, és fölé hajolnia, mire a maréknyi tüzelő legcsekélyebb melegét is érezhette. A kandalló régi volt, valamikor régen egy holland kereskedő építtette, s körben különös holland csempék borították, melyeket a Szentírás jeleneteinek ábrázolására készítettek. Káinok és Ábelek, a fáraó leányai; Sába királynői, felhőkön — akár tollágyakon — át az égen alászálló angyali hírnökök, Ábrahámok, Belsazárok, vajashordó-csónakokon tengerre szálló apostolok: figurák százai vonhatták volna magukra a gondolatait; Marley hét éve halott arca mégis úgy jelent meg, mint az ősi próféta vesszeje, és mindent elnyelt. Ha minden sima csempe kezdetben üres lett volna, s ereje lett volna rá, hogy gondolatai szétszórt foszlányaiból képet formáljon a felületén, mindegyiken az öreg Marley feje rajzolódott volna ki.
„Ostobaság!” mondta Scrooge, és átsétált a szobán.
Miután többször is fel-alá járt, ismét leült. Amikor hátravetette fejét a székben, tekintete véletlenül egy csengőre esett: használaton kívüli csengő volt, a szobában függött, és valaha — ma már elfeledett célból — összeköttetésben állt az épület legfelső emeletének egyik helyiségével. Nagy csodálkozására és különös, megmagyarázhatatlan rettegésére, amint ránézett, a csengő lengeni kezdett. Eleinte olyan halkan mozgott, hogy alig hallatott hangot; nemsokára azonban hangosan megszólalt, és vele együtt a ház valamennyi csengője.
Talán fél percig vagy egy percig tartott, de egy órának tetszett. A csengők egyszerre némultak el, éppúgy, ahogy megszólaltak. Ezután mélyen odalentről csörömpölés hallatszott; mintha valaki súlyos láncot vonszolna végig a borkereskedő pincéjében álló hordókon. Scrooge ekkor eszébe idézte, hogy a kísértetjárta házak szellemeiről azt mondják, láncot húznak maguk után.
A pinceajtó dörrenve kivágódott, majd a zajt sokkal hangosabban hallotta az alsó szintekről; aztán a lépcsőn felfelé közeledett; végül egyenesen az ajtaja felé tartott.
„Ez még mindig ostobaság!” mondta Scrooge. „Nem hiszem el.”
Arca mégis elsápadt, amikor a zaj megállás nélkül áthatolt a súlyos ajtón, és a szeme láttára belépett a szobába. Amint bejött, a halódó láng felcsapott, mintha azt kiáltaná: „Ismerem őt; Marley szelleme!”, aztán újra lehanyatlott.
Ugyanaz az arc: pontosan ugyanaz. Marley, copfban, megszokott mellényében, térdnadrágjában és csizmájában; csizmája bojtjai éppúgy felborzolódtak, mint a copfja, kabátja szárnyai és fejének haja. Az általa vonszolt lánc a dereka köré volt csatolva. Hosszú volt, és farokként tekeredett köré; acélból készült pénzesládákból, kulcsokból, lakatokból, főkönyvekből, okiratokból és súlyos pénzeszacskókból (Scrooge közelről szemügyre vette). Teste átlátszó volt; így Scrooge, miközben figyelte és átnézett a mellényén, láthatta mögötte a kabát két gombját.
Scrooge sokszor hallotta, hogy Marley-nak nincsenek belei, de mostanáig sosem hitte el.
Nem, még most sem hitte el. Bármennyire is átlátott a jelenésen, és látta maga előtt állni; bármennyire érezte halálhideg szemeinek dermesztő hatását; bármennyire megfigyelte a feje és álla köré kötött, összehajtott kendő szövését — amelyet korábban nem vett észre —, továbbra is hitetlenkedett, és viaskodott érzékeivel.
„No, mit akar?” mondta Scrooge, a tőle megszokott maró hidegséggel. „Mit akar tőlem?”
„Sokat!” — Marley hangja volt, kétség sem férhetett hozzá.
„Kicsoda ön?”
„Azt kérdezze, ki voltam.”
„Akkor ki volt ön?” mondta Scrooge, felemelve a hangját. „Igen válogatós egy árnyékhoz képest.” Azt akarta mondani: „egy árnyék számára”, de helyénvalóbbnak érezte ezt.
„Életemben az ön üzlettársa voltam, Jacob Marley.”
„Tud… tud ülni?” kérdezte Scrooge, kétkedve nézve rá.
„Tudok.”
„Akkor tegye.”
Scrooge azért tette fel a kérdést, mert nem tudta, vajon egy ilyen átlátszó kísértet képes-e székre ülni; és úgy érezte, ha ez lehetetlen volna, kínos magyarázkodásra kényszerülnének. A szellem azonban leült a kandalló túloldalán, mintha egészen hozzászokott volna.
„Nem hisz bennem” jegyezte meg a Szellem.
„Nem” mondta Scrooge.
„Érzékein kívül miféle bizonyítékot kívánna valóságomra?”
„Nem tudom” mondta Scrooge.
„Miért kételkedik az érzékeiben?”
„Mert” mondta Scrooge „apró dolog is befolyásolja őket. Egy kis gyomorrontás csalóvá teszi őket. Lehet, hogy ön csupán emésztetlen marhasült, egy pötty mustár, egy morzsa sajt vagy egy darab félig sült burgonya. Akármi is ön, több van magában a szaftból, mint a sírból!”
Scrooge nemigen szokott tréfálkozni, és akkor sem volt éppenséggel tréfás kedvében. Az igazság az, hogy szellemesnek próbált mutatkozni, hogy elterelje saját figyelmét, és féken tartsa rémületét; a kísértet hangja ugyanis csontja velejéig megrázta.
Scrooge úgy érezte, ha egy pillanatig némán ülne, és azokra a mozdulatlan, üveges szemekre meredne, az bizony alaposan megviselné. Az is roppant hátborzongató volt, hogy a kísértetnek saját pokoli légköre volt. Scrooge ezt maga nem érezte, de nyilvánvalóan így volt; mert bár a Szellem tökéletesen mozdulatlanul ült, haja, ruhája és rojtjai úgy libegtek, mintha forró kemencegőz kavargatná őket.
„Látja ezt a fogpiszkálót?” – tért vissza gyorsan Scrooge a támadáshoz, az imént említett okból; és azt remélte, ha csak egy másodpercre is, elterelheti magáról a látomás kőmerev tekintetét.
„Látom” – felelte a Szellem.
„Pedig nem néz rá” – mondta Scrooge.
„De látom – mondta a Szellem –, mégis.”
„Nos hát!” – felelte Scrooge. „Csak le kell nyelnem ezt, és életem hátralévő részében saját teremtésű koboldok légiója fog üldözni. Ostobaság, mondom! Ostobaság!”
Erre a szellem rémes kiáltást hallatott, és oly gyászos, ijesztő csörömpöléssel rázta meg láncát, hogy Scrooge erősen kapaszkodott a székébe, nehogy ájultan leessen. De mennyivel nagyobb lett rémülete, amikor a kísértet levette fejéről a kötést, mintha a lakásban túl meleg volna viselni, s az alsó állkapcsa a mellére hanyatlott!
Scrooge térdre rogyott, és arca elé kulcsolta a kezét.
„Kegyelem!” – mondta. „Rémítő jelenés, miért háborgat?”
„Földi gondolkodású ember!” – felelte a Szellem. „Hisz bennem, vagy nem?”
„Hiszek – mondta Scrooge. – Kell hinnem. De miért járnak a szellemek a földön, és miért jönnek hozzám?”
„Minden embernek kötelessége – felelte a Szellem –, hogy a benne lakozó lélek járjon-keljen embertársai között, és bejárja a világot; s ha életében nem indul útnak, halála után erre ítélik. Arra kárhoztattatik, hogy a világot járja – ó, jaj nekem! –, és tanúja legyen annak, amiben nem osztozhat, pedig a földön osztozhatott volna benne, és boldogsággá változtathatta volna!”
A kísértet ismét felkiáltott, megrázta láncát, és árnyszerű kezét tördelte.
„Meg van bilincselve – mondta remegve Scrooge. – Mondja meg, miért?”
„Azt a láncot viselem, amelyet életemben kovácsoltam – felelte a Szellem. – Szemről szemre, yardról yardra magam készítettem; saját szabad akaratomból öveztem magamra, és saját szabad akaratomból hordtam. Ismeretlen önnek a mintája?”
Scrooge egyre jobban reszketett.
„Vagy tudni szeretné – folytatta a Szellem –, milyen súlyos és hosszú az a tömör lánc, amelyet maga visel? Hét karácsonyestével ezelőtt éppen ilyen nehéz és hosszú volt. Azóta is dolgozott rajta. Súlyos lánc ez!”
Scrooge a padlóra pillantott, arra számítva, hogy ötven-hatvan öl vaslánc veszi körül; de semmit sem látott.
„Jacob – mondta esdekelve. – Öreg Jacob Marley, mondjon még többet. Vigasztaljon meg, Jacob!”
„Nincs mivel vigasztalnom – felelte a Szellem. – Más tájakról érkezik, Ebenezer Scrooge, és más szolgák közvetítik másféle embereknek. Azt sem mondhatom el, amit szeretnék. Már csak igen keveset szabad mondanom. Nem pihenhetek, nem maradhatok, sehol sem időzhetek. Lelkem életében soha nem járt túl a mi könyvelőirodánkon – jegyezze meg! –, soha nem kóborolt túl pénzváltó odúnk szűk határain; s fáradságos utak várnak rám!”
Scrooge-nak az volt a szokása, hogy valahányszor elgondolkodott, nadrágzsebébe dugta a kezét. Most is így tett, töprengve azon, amit a Szellem mondott, de fel sem emelte a tekintetét, és térdéről sem állt fel.
„Bizonyára nagyon lassan ment a dolga, Jacob” – jegyezte meg Scrooge üzletszerű hangon, bár alázatosan és tisztelettel.
„Lassan!” – ismételte a Szellem.
„Hét éve halott – tűnődött Scrooge. – És mindvégig úton van!”
„Mindvégig – mondta a Szellem. – Nincs nyugtom, nincs békém. A lelkiismeret-furdalás szüntelen kínja gyötör.”
„Gyorsan utazik?” – kérdezte Scrooge.
„A szél szárnyán” – felelte a Szellem.
„Hét év alatt nagy utat tehetett meg” – mondta Scrooge.
A Szellem erre újra felkiáltott, és oly rettenetesen csörgette láncát az éjszaka halotti csendjében, hogy a kerület lakói joggal jelenthették volna fel csendháborításért.
„Ó, fogoly, megkötözött, kettős bilincsbe vert lény – kiáltotta a kísértet –, nem tudni, hogy halhatatlan teremtmények szüntelen munkájának korszakokon át kell folynia, míg ez a föld az örökkévalóságba nem lép, s minden jó, amire képes, ki nem bontakozik! Nem tudni, hogy bármely keresztény lélek, amely a maga szűk körében jótékonyan munkálkodik, bármi legyen is az, túl rövidnek találja halandó életét ahhoz a számtalan lehetőséghez képest, amellyel mások javát szolgálhatná. Nem tudni, hogy a megbánás semmilyen hossza nem kárpótolhat egy élet eltékozolt lehetőségéért! És én ilyen voltam! Ó, ilyen voltam!”
„De maga mindig jó üzletember volt, Jacob” – hebegte Scrooge, aki most már kezdte magára vonatkoztatni a hallottakat.
„Üzlet!” – kiáltotta a Szellem, ismét tördelve a kezét. „Az emberiség volt az én üzletem! A közjó volt az én üzletem; a jótékonyság, az irgalom, a türelem és a jóakarat mind az én üzletem volt. Kereskedői ügyleteim csupán egy csepp vizet jelentettek az én üzletem végtelen óceánjában!”
Kinyújtott karral magasra emelte láncát, mintha az volna minden hiábavaló gyötrelmének oka, majd súlyosan ismét a földre vetette.
„Az évnek ebben a forgó időszakában szenvedek a legtöbbet – mondta a kísértet. – Miért jártam embertársaim tömegei között lesütött szemmel, miért nem emeltem tekintetem arra az áldott Csillagra, amely a bölcseket egy szegényes hajlékhoz vezette! Nem voltak szegény otthonok, amelyekhez a fénye elvezethetett volna?”
Scrooge nagyon megrémült, hallván, milyen lendülettel beszél tovább a kísértet, és rettenetesen reszketni kezdett.
„Hallgasson rám!” – kiáltotta a Szellem. „Mindjárt lejár az időm.”
„Hallgatom – mondta Scrooge. – De ne legyen kemény hozzám! Ne cifrázza, Jacob! Kérem!”
„Azt nem mondhatom meg, hogyan jelenek meg maga előtt olyan alakban, amelyet láthat. Sok-sok napon át ültem láthatatlanul maga mellett.”
Nem volt valami kellemes gondolat. Scrooge megborzongott, és letörölte homlokáról az izzadságot.
„Ez sem kis része a vezeklésemnek – folytatta a Szellem. – Ma éjjel azért vagyok itt, hogy figyelmeztessem: még van esélye és reménye, hogy elkerülje a sorsomat. Az én jóvoltomból nyílik ez az esély és ez a remény, Ebenezer.”
„Mindig jó barátom volt – mondta Scrooge. – Köszönöm!”
„Három Szellem fogja kísérteni” – folytatta a Szellem.
Scrooge arca csaknem olyan mélyre hanyatlott, mint az imént a Szellemé.
„Ez volna az az esély és remény, amelyről beszélt, Jacob?” – kérdezte remegő hangon.
„Az.”
„Én… azt hiszem, inkább nem kérnék belőlük” – mondta Scrooge.
„Látogatásuk nélkül nem remélheti, hogy elkerülheti azt az utat, amelyen én járok – mondta a Szellem. – Az első holnap éjjel jön, amikor az óra egyet üt.”
„Nem jöhetnének mind egyszerre, Jacob, hogy aztán túl legyek rajta?” – vetette fel Scrooge.
„A másodikat a következő éjszaka ugyanabban az órában várja. A harmadikat az azt követő éjszakán, amikor az éjfél utolsó ütése már elhalt. Ne számítson rá, hogy még egyszer meglát; és a maga érdekében ne feledje, mi történt közöttünk!”
E szavak után a kísértet felvette az asztalról a fejkendőjét, és ismét a fejére kötötte. Scrooge a fogak éles csattanásából tudta, hogy az állkapcsokat összeszorította a kötés. Bátorkodott újra felnézni, és látta, hogy természetfölötti látogatója egyenesen áll előtte, karjára tekeredő lánccal.
A jelenés hátrálva indult el tőle; minden lépésére kissé feljebb emelkedett az ablak, úgyhogy mire a kísértet odaért, már tárva-nyitva állt.
Intett Scrooge-nak, hogy közeledjék; ő engedelmeskedett. Amikor már csak két lépés választotta el őket, Marley Szelleme felemelte a kezét, figyelmeztetve, hogy ne jöjjön közelebb. Scrooge megállt.
Nem annyira engedelmességből, mint inkább meglepetésében és félelmében: mert amikor a kéz felemelkedett, zavaros neszeket hallott a levegőben; összefüggéstelen panaszos és bánkódó hangokat; kifejezhetetlenül fájdalmas, önvádló jajgatást. A kísértet egy pillanatig hallgatta őket, majd maga is bekapcsolódott a gyászos siratóénekbe, és kiúszott a zord, sötét éjszakába.
Scrooge kétségbeesett kíváncsisággal követte az ablakhoz. Kinézett.
A levegőt kísértetek töltötték be; nyugtalan sietséggel bolyongtak erre-arra, és útközben nyögtek. Mindegyikük olyan láncot viselt, mint Marley Szelleme; néhányan – talán bűnös kormányok voltak – egymáshoz voltak kötözve; egyikük sem volt szabad. Sokukat Scrooge életükben személyesen ismerte. Egészen jól ismerte az egyik öreg kísértetet, akinek fehér mellényéhez óriási vas páncélszekrény láncolódott a bokáján; panaszosan zokogott, amiért nem segíthet egy nyomorult asszonyon, ölében a csecsemőjével, akit odalent, egy kapualjban látott. Mindnyájuk nyomorúságának oka nyilvánvaló volt: jót akartak közbeavatkozni az emberi ügyekbe, de örökre elveszítették erre a hatalmukat.
Nem tudta megállapítani, hogy ezek a lények köddé foszlottak-e, vagy a köd borította-e be őket. De ők és szellemhangjaik együtt tűntek el; az éjszaka pedig olyanná lett, amilyen akkor volt, amikor hazafelé ment.
Scrooge becsukta az ablakot, és megvizsgálta az ajtót, amelyen a Szellem belépett. Kétszeres zárral volt bezárva, ahogy a saját kezével bezárta, és a reteszek érintetlenek voltak. Megpróbálta kimondani: „Ostobaság!”, de az első szótagnál elakadt. A történtek izgalma, vagy a nap fáradalmai, vagy a Láthatatlan Világba való bepillantás, vagy a Szellem unalmas társalgása, vagy a késői óra miatt nagyon is pihenésre szorult; egyenesen ágyba ment, anélkül hogy levetkőzött volna, és nyomban elaludt.
Második rész
Mikor Scrooge fölébredt, olyan sötét volt, hogy az ágyából kinézve alig tudta megkülönböztetni szobája áttetsző ablakát az átlátszatlan falaktól. Éppen görénytekintetével próbált áthatolni a sötétségen, amikor a szomszédos templom harangjátéka elütötte a negyedeket. Hallgatózott hát, hogy hány óra van.
Legnagyobb ámulatára a súlyos harang hatról hétre, hétről nyolcra, s rendesen tovább ütött egészen tizenkettőig; aztán elhallgatott. Tizenkettő! Két óra is elmúlt, mikor ágyba feküdt. Az óra elromlott. Bizonyára jégcsap került a szerkezetébe. Tizenkettő!
Megnyomta ismétlőórája gombját, hogy helyreigazítsa ezt a legképtelenebb órát. Gyors kis lüktetése tizenkettőt ütött, majd elhallgatott.
„Ej, ez lehetetlen” – mondta Scrooge. „Nem aludhattam át egy egész napot, sőt egy újabb éjszaka jó részét is. A Nap sem történhetett meg, hogy valami baj érje, s most dél legyen!”
Mivel ez az ötlet nyugtalanító volt, kiugrott az ágyból, és tapogatózva az ablakhoz ment. Hálóköntöse ujjával le kellett dörzsölnie a zúzmarát, mielőtt bármit is láthatott volna; akkor is csak keveset látott. Mindössze annyit állapíthatott meg, hogy még mindig nagy a köd és rendkívüli a hideg, és nem hallatszik emberek ide-oda futkosásának, nagy sürgés-forgásának zaja, amely kétségkívül hallatszott volna, ha az éj legyőzte volna a fényes nappalt, és birtokba vette volna a világot. Ez nagy megkönnyebbülés volt, mert a „látástól számított három nap múlva fizessen Scrooge Ebenezer úrnak vagy rendeletére” és a többi, puszta amerikai értékpapírrá vált volna, ha nem lennének napok, amelyek szerint számolni lehet.
Scrooge visszafeküdt, és gondolkodott, gondolkodott, újra meg újra végiggondolta az egészet, de nem jutott semmire. Minél többet töprengett, annál inkább összezavarodott; s minél inkább igyekezett nem gondolni rá, annál többet gondolt rá.
Marley Szelleme nagyon nyugtalanította. Valahányszor hosszú vizsgálódás után elhatározta magában, hogy az egész csak álom volt, elméje ismét visszalendült, mint a megfeszített rugó, ha elengedik, kiinduló helyzetébe, s újra elébe tárta ugyanazt a megfejtendő kérdést: „Álom volt, vagy nem?”
Ebben az állapotban feküdt Scrooge, míg a harang még három negyedet nem ütött; ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy a Szellem egy látogatást ígért, amikor az óra egyet üt. Elhatározta, hogy ébren marad, míg el nem múlik az óra; s tekintve, hogy éppoly kevéssé tudott volna elaludni, mint a mennybe jutni, talán ez volt a legbölcsebb elhatározás, amelyre képes lehetett.
A negyed olyan sokáig tartott, hogy nemegyszer meg volt győződve róla: öntudatlanul elszundított, és lekéste az ütést. Végül aztán felcsendült figyelő fülében.
„Bim-bam!”
„Negyed egy” – mondta Scrooge, számolva.
„Bim-bam!”
„Fél egy!” – mondta Scrooge.
„Bim-bam!”
„Háromnegyed egy” – mondta Scrooge.
„Bim-bam!”
„Maga az óra” – mondta diadalmasan Scrooge –, „és semmi más!”
Még az óraütés előtt szólalt meg, amely most mély, tompa, kongó, mélabús egyesével hangzott fel. Abban a pillanatban fény villant a szobában, és elhúzódtak az ágya függönyei.
Az ágya függönyeit, mondom, egy kéz húzta félre. Nem a lábánál lévő függönyt, sem a háta mögöttit, hanem azt, amelyik az arca előtt volt. Félrehúzták az ágya függönyeit; Scrooge félig felült, és szemtől szemben találta magát a földöntúli látogatóval, aki elhúzta őket: oly közel hozzá, mint most én önhöz, s én szellem alakjában állok ön mellett.
Különös alak volt – gyermekhez hasonlított, de nem annyira, mint egy öregember, akit valamiféle természetfölötti közegben lát az ember, s aki ettől úgy tűnik, mintha távolabbra került volna a szem elől, és gyermekméretűre zsugorodott volna. Nyakán és hátán leomló haja fehér volt, mintha az öregség őszítette volna meg; arca mégsem volt ráncos, bőre pedig üde, gyöngéd virágzású. Karja igen hosszú és izmos volt, keze ugyanilyen, mintha rendkívüli erővel tudna szorítani. Lábai és lábfejei, a legfinomabb formájúak, éppúgy mezítelenek voltak, mint felső tagjai. Tiszta fehér tunikát viselt, derekát pedig csillogó öv fogta körül, amelynek fénye gyönyörű volt. Friss, zöld magyalágat tartott a kezében, s e télies jelkép különös ellentéteként ruháját nyári virágok díszítették. De a legkülönösebb az volt benne, hogy feje búbjából tiszta, ragyogó fénysugár tört elő, amely mindezt láthatóvá tette; s bizonyára emiatt hordott tompább pillanataiban nagy, oltószerű süveget, amelyet most a hóna alatt tartott.
Még ez sem volt azonban a legkülönösebb tulajdonsága, ahogy Scrooge egyre figyelmesebben szemlélte. Mert ahogy az öve most itt, majd amott szikrázott és csillogott, s ami az egyik pillanatban világos volt, a másikban sötét, úgy változott maga az alak is: hol egykarú volt, hol egylábú, hol húszlábú, hol fej nélküli lábpár, hol test nélküli fej; e szétfoszló részek körvonalai nem látszottak a sűrű homályban, amelyben elenyésztek. Ám éppen e csodálatos változás közepette újra egésszé lett, oly határozott és tiszta alakban, mint valaha.
„Ön az a Szellem, uram, akinek eljövetelét megjövendölték nekem?” – kérdezte Scrooge.
„Én vagyok!”
A hang halk és szelíd volt. Különösen tompán szólt, mintha nem közvetlenül mellette lett volna, hanem távolról.
„Ki ön, és micsoda?” – kérdezte Scrooge.
„A Karácsony Múltjának Szelleme vagyok.”
„A régmúlté?” – kérdezte Scrooge, miközben törpe termetét figyelte.
„Nem. A te múltadé.”
Talán Scrooge maga sem tudta volna megmondani senkinek – ha bárki megkérdezi –, miért, de különös vágyat érzett, hogy a Szellemet a süvege alatt lássa; kérte hát, hogy takarja el magát.
„Micsoda!” – kiáltott fel a Szellem. „Oly hamar el akarod oltani világi kezeddel a fényt, amelyet én adok? Nem elég, hogy azok közé tartozol, akiknek szenvedélyei ezt a süveget készítették, s egész éveken át arra kényszerítenek, hogy mélyen a homlokomba húzva viseljem!”
Scrooge tisztelettel kijelentette, hogy sem megsérteni nem akarta, sem arról nem tudott, hogy életében bármikor szándékosan „süveget húzott” volna a Szellem fejére. Aztán vette a bátorságot, hogy megkérdezze, miféle ügyben jött hozzá.
„A te javadért!” – mondta a Szellem.
Scrooge kifejezte háláját, de nem tudta elfojtani a gondolatot, hogy egy zavartalan éjszakai pihenés jobban szolgálta volna ezt a célt. A Szellem bizonyára meghallotta gondolatait, mert tüstént megszólalt:
„A megjavulásodért, tehát. Vigyázz!”
Beszéd közben erős kezét kinyújtotta, és gyöngéden megragadta Scrooge karját.
„Kelj föl, és járj velem!”
Scrooge hiába vetette volna ellen, hogy az időjárás és az óra nem alkalmas a gyaloglásra; hogy az ágy meleg, a hőmérő pedig jóval fagypont alatt áll; hogy csak papucsot, hálóköntöst és hálósapkát visel; s hogy éppen meg van hűlve. A szorítás, bár asszonyi kéz gyöngédségével fogta, ellenállhatatlan volt. Felkelt; de mikor látta, hogy a Szellem az ablak felé indul, könyörgőn belekapaszkodott a köntösébe.
„Halandó vagyok” – tiltakozott Scrooge –, „és eleshetek.”
„Csak érintsd meg a kezemet itt” – mondta a Szellem, a mellére téve –, „s még ennél is többet kapsz majd támaszul!”
Amint e szavak elhangzottak, áthaladtak a falon, és egy nyílt országúton álltak, kétoldalt mezőkkel. A város teljesen eltűnt. Egyetlen nyomát sem lehetett látni. A sötétség és a köd is eltűnt vele együtt; tiszta, hideg téli nap volt, a földet hó borította.
„Szent ég!” – mondta Scrooge, összekulcsolva a kezét, és körülnézve. „Ezen a helyen nevelkedtem. Itt voltam fiú!”
A Szellem szelíden tekintett rá. Gyöngéd érintése, noha könnyű és pillanatnyi volt, még mindig jelenvalónak érződött az öregember számára. Érezte, amint ezernyi illat lebeg a levegőben, mindegyik ezernyi gondolathoz, reményhez, örömhöz és aggodalomhoz kapcsolódva, melyeket már réges-régen elfeledett!
„Reszket az ajkad” – mondta a Szellem. „És mi az ott az arcodon?”
Scrooge szokatlanul elcsukló hangon azt motyogta, hogy pattanás, majd arra kérte a Szellemet, vezesse, ahová akarja.
„Emlékszel az útra?” – kérdezte a Szellem.
„Emlékszem-e!” – kiáltott fel Scrooge lelkesen. „Bekötött szemmel is végig tudnék menni rajta.”
„Különös, hogy ennyi éven át elfeledted!” – jegyezte meg a Szellem. „Induljunk tovább.”
Végigmentek az úton, Scrooge minden kapura, oszlopra és fára ráismert; míg a távolban fel nem tűnt egy kis mezőváros a hídjával, templomával és kanyargó folyójával. Most bozontos pónik ügettek feléjük, hátukon fiúkkal, akik odakiáltottak a más fiúknak, parasztok hajtotta vidéki kocsikból. Valamennyi fiú roppant jókedvű volt, és egymásnak kiáltoztak, míg a tágas mezőket meg nem töltötte a vidám muzsika, s a metsző levegő is nevetni látszott, amint meghallotta!
„Ezek csupán árnyai a megtörtént dolgoknak – mondta a Szellem. – Nincsenek tudatában a jelenlétünknek.”
A vidám utazók közeledtek; Scrooge pedig, amint elhaladtak mellette, mindegyiküket felismerte és néven nevezte. Miért örült látásuknak minden határon túl? Miért csillant meg hideg szeme, és miért dobbant meg a szíve, amint elhaladtak? Miért töltötte el örömmel, amikor hallotta, hogy boldog karácsonyt kívánnak egymásnak, miközben a keresztutaknál és mellékutaknál elbúcsúztak, hogy hazatérjenek? Mit jelentett Scrooge-nak a boldog karácsony? Pokolba a boldog karácsonnyal! Mi jót tett valaha is neki?
„Az iskola nincs egészen elhagyatva – mondta a Szellem. – Egy magányos gyermeket, akiről barátai megfeledkeztek, még mindig ott hagytak.”
Scrooge azt mondta, tudja. És zokogott.
Letértek a főútról, egy jól ismert ösvényre, s hamarosan egy komor vöröstéglás kastélyhoz értek; tetején kis kupola állt, rajta szélkakassal, s benne harang függött. Nagy ház volt, de megfogyatkozott vagyonú; tágas gazdasági épületeit alig használták, falaik nedvesek és mohásak voltak, ablakaik betörtek, kapuik elkorhadtak. A tyúkok kotkodácsoltak és kapirgáltak az istállókban; a kocsiszínt és a fészereket felverte a fű. Belül sem őrizte hívebben régi állapotát: belépve a sivár csarnokba, s benézve a sok nyitott ajtón, szegényesen bútorozott, hideg és tágas szobákat találtak. Földes szag terjengett a levegőben, a hely hűvös csupaszsága pedig valamiképpen a gyertyafénynél való túl sok felkelésre és a kelleténél kevesebb ennivalóra emlékeztetett.
A Szellem és Scrooge átvágott a csarnokon, a ház hátsó részében nyíló ajtóhoz. Az magától kitárult előttük, s hosszú, üres, bús szobát fedett fel, melyet még csupaszabbá tettek a sorban álló egyszerű fenyőfa padok és íróasztalok. Az egyiknél egy magányos fiú olvasott a pislákoló tűz közelében; Scrooge pedig leült az egyik padra, és sírt, amint szegény, elfeledett egykori önmagát látta.
A házban nem visszhangzott egy halk nesz sem, a lambéria mögötti egerek sem cincogtak és kaparásztak, a hátsó, komor udvar félig kiolvadt ereszcsatornájából sem csöpögött víz, a szomorú nyárfa lombtalan ágai között sem sóhajtott a szél, az üres raktár ajtaja sem lengett tétlenül, sőt még a tűz roppanása is Scrooge szívére hullott, lágyító erővel, szabad utat engedve könnyeinek.
A Szellem megérintette a karját, és fiatalabb önmagára mutatott, aki elmerülten olvasott. Hirtelen egy idegen öltözetű férfi tűnt fel az ablak előtt: csodálatosan valóságosan és élesen rajzolódott ki; övébe fejszét tűzött, és egy fával megrakott szamarat vezetett kantárszáron.
„Hiszen ez Ali Baba!” kiáltotta Scrooge elragadtatva. „A drága, öreg, becsületes Ali Baba! Igen, igen, emlékszem! Egy karácsony táján, amikor az ottani magányos gyermeket egészen egyedül hagyták itt, először éppen így jelent meg. Szegény fiú! És Valentin – mondta Scrooge –, meg vad testvére, Orson; ott mennek! És hogy is hívják azt, akit a fiókjában hagytak aludni a damaszkuszi kapunál; hát nem látja? És a szultán lovásza, akit a dzsinnek fejjel lefelé fordítottak; lám, fején áll! Megérdemli. Örülök neki. Mit keresett, hogy elvegye a hercegnőt feleségül!”
Ha üzleti ismerősei a városban hallották volna, ahogy Scrooge a természetében rejlő minden hévvel ilyen dolgokról beszél, különös hangján, mely a nevetés és a sírás között ingadozott, és látták volna kipirult, izgatott arcát, bizonyára nagyot néznek.
„Ott a papagáj!” kiáltotta Scrooge. „Zöld a teste, sárga a farka, a feje búbján meg valami salátaszerűség nő; ott van! Szegény Robinson Crusoe-nak szólította, amikor az a sziget körülhajózása után hazatért. »Szegény Robinson Crusoe, hol jártál, Robinson Crusoe?« Azt hitte, álmodik, de nem álmodott. Tudja, a papagáj volt az. Ott fut Péntek, hogy mentse az életét, a kis patakhoz! Hahó! Hopp! Halló!”
Aztán, szokásos természetétől egészen idegen gyorsasággal váltva hangulatot, egykori önmagát szánva így szólt: „Szegény fiú!” – és ismét sírva fakadt.
„Bárcsak…” mormolta Scrooge, zsebébe nyúlva és körülnézve, miután kabátujjával letörölte a szemét; „de most már késő.”
„Mi a baj?” kérdezte a Szellem.
„Semmi – felelte Scrooge. – Semmi. Tegnap este egy fiú karácsonyi éneket énekelt az ajtóm előtt. Szerettem volna adni neki valamit, ennyi az egész.”
A Szellem elgondolkodva elmosolyodott, és intett a kezével, miközben ezt mondta: „Lássunk egy másik karácsonyt!”
Scrooge egykori énje a szavakra nagyobb lett, a szoba pedig kissé sötétebbé és piszkosabbá vált. A falburkolat megzsugorodott, az ablakok megrepedtek; a mennyezetről vakolatdarabok hullottak le, s helyükön csupasz lécek meredtek elő; hogy mindez miképpen történt, Scrooge éppoly kevéssé tudta, mint Ön. Csak azt tudta, hogy így volt helyén; minden pontosan így esett; s íme, ismét egyedül volt, miután az összes többi fiú hazament a vidám ünnepi szünetre.
Most nem olvasott, hanem kétségbeesetten járkált fel-alá. Scrooge a Szellemre nézett, majd fájdalmasan megrázta a fejét, és aggódva az ajtó felé pillantott.
Az ajtó kinyílt, s berohant rajta egy kislány, jóval fiatalabb a fiúnál; átkarolta a nyakát, újra meg újra megcsókolta, és „drága, drága bátyjának” szólította.
„Eljöttem, hogy hazavigyelek, drága bátyám!” mondta a gyermek, apró kezét összecsapva és nevetve lehajolva. „Hazavigyelek, haza, haza!”
„Haza, kis Fan?” kérdezte a fiú.
„Igen!” felelte a gyermek, szinte csordultig örömmel. „Végleg haza. Örökre hazamegyünk. Apa sokkal kedvesebb lett, mint régen volt, úgyhogy az otthon olyan, mint a mennyország! Egyik este olyan szelíden szólt hozzám, amikor lefeküdni készültem, hogy nem féltem még egyszer megkérdezni tőle, hazajöhetnél-e; ő pedig azt mondta, igen, hazajöhetsz, és kocsit küldött velem érted. És férfi lesz belőled!” mondta a gyermek, nagyra nyitva a szemét. „Többé nem kell visszajönnöd ide; de előbb együtt töltjük az egész karácsonyt, és miénk lesz a világ legvidámabb ünnepe.”
„Már egészen nagylány vagy, kis Fan!” kiáltotta a fiú.
A lány tapsolt és nevetett, és megpróbálta megérinteni a fejét; de túl kicsi volt hozzá, hát újra nevetett, lábujjhegyre állt, és átölelte. Aztán gyermeki türelmetlenségében az ajtó felé kezdte húzni; a fiú pedig, akinek nem volt ellenére az indulás, vele ment.
A csarnokban egy rettenetes hang kiáltotta: „Hozzák le Scrooge úrfi ládáját!” És megjelent a csarnokban maga az iskolaigazgató, aki vad leereszkedéssel meredt Scrooge úrfi képébe, majd kezet rázott vele, amitől a fiút szörnyű izgalom fogta el. Ezután őt és a húgát egy jeges, reszketős szalonok legócskábbikába vezette; a falon függő térképek és az ablakban álló égi és földi földgömbök jégviaszként fénylettek a hidegtől. Itt elővett egy különös módon könnyű borral telt kancsót és egy különös módon súlyos süteménytömböt, majd adagokban kínálta a fiatalokat ezekkel az ínyencségekkel; közben egy sovány szolgát küldött ki, hogy „valami” innivalót kínáljon a postakocsisnak. Az megköszönte az úr szívességét, de azt mondta, ha ugyanabból a csapból való, amiből korábban kóstolt, inkább nem kér. Scrooge úrfi ládáját ekkorra már felkötötték a bérkocsi tetejére; a gyermekek szívből búcsút vettek az iskolaigazgatótól, aztán beszálltak, és vidáman végighajtottak a kerti feljárón; a sebes kerekek permetként verték le a zúzmarát és a havat a sötét örökzöldek leveleiről.
„Mindig is olyan törékeny teremtés volt, hogy egy lehelet is elhervaszthatta volna – mondta a Szellem. – De nagy szíve volt!”
„Valóban az volt – kiáltotta Scrooge. – Igazad van. Nem fogok ellentmondani, Szellem. Isten ments!”
„Asszonyként halt meg – mondta a Szellem –, és ha jól gondolom, gyermekei is voltak.”
„Egy gyermeke volt” – felelte Scrooge.
„Így van – mondta a Szellem. – Az unokaöccse!”
Scrooge láthatóan nyugtalanná vált, és röviden így felelt: „Igen.”
Bár csak abban a pillanatban hagyták maguk mögött az iskolát, most már egy város nyüzsgő főutcáin jártak, ahol árnyalakok jöttek-mentek; árnyas kocsik és hintók viaskodtak az elsőbbségért, s minden olyan lármás és zsibongó volt, mint egy valódi városban. A boltok feldíszítéséből világosan látszott, hogy itt is újra karácsony van; de már esteledett, és a utcákat kivilágították.
A Szellem megállt egy bizonyos raktár ajtajánál, és megkérdezte Scrooge-ot, ismeri-e.
„Hogy ismerem-e!” mondta Scrooge. „Itt voltam inas!”
Bementek. Amikor Scrooge meglátott egy öregurat, fején walesi parókával, olyan magas íróasztal mögött ülve, hogy ha két hüvelykkel magasabb lett volna, be kellett volna vernie a fejét a mennyezetbe, nagy izgalommal felkiáltott:
„Nini, az öreg Fezziwig! Áldja meg az ég; Fezziwig, újra él!”
Az öreg Fezziwig letette a tollát, és felnézett az órára, amely hét órát mutatott. Összedörzsölte a kezét; megigazította bő mellényét; tetőtől talpig nevetett, a cipőjétől egészen jóságos szívéig; aztán kényelmesen olajos, telt, kövér, vidám hangján odakiáltott:
„Hé, fiúk! Ebenezer! Dick!”
Scrooge egykori énje, aki mostanra fiatalemberré serdült, fürgén belépett, nyomában inastársával.
„Dick Wilkins, persze!” mondta Scrooge a Szellemnek. „Hát persze, igen. Ott van. Dick nagyon ragaszkodott hozzám. Szegény Dick! Édes, drága!”
„Hé, fiúk!” mondta Fezziwig. „Ma éjjel nincs több munka. Karácsonyeste van, Dick. Karácsony, Ebenezer! Húzzuk fel a spalettákat” kiáltotta az öreg Fezziwig, élesen összecsapva a kezét, „mire az ember azt mondja: egy-kettő, már kész is!”
El sem hinnétek, hogy nekilódult az a két fickó! A spalettákkal együtt kirohantak az utcára — egy, kettő, három — a helyükre emelték — négy, öt, hat — reteszelték és rögzítették — hét, nyolc, kilenc —, és még azelőtt visszaértek, hogy tizenkettőig számolhattatok volna, úgy lihegve, mint a versenylovak.
„Haj-hó!” kiáltotta az öreg Fezziwig, és csodálatos fürgeséggel leugrott a magas íróasztalról. „Takarítsatok el mindent, fiúk, hadd legyen itt jó nagy hely! Haj-hó, Dick! Csip-csip, Ebenezer!”
Takarítsatok el mindent! Nem volt olyan holmi, amit el ne takarítottak volna, vagy el ne tudtak volna takarítani, ha az öreg Fezziwig nézi őket. Egy perc alatt készen voltak. Minden mozdíthatót elhordtak, mintha örökre felmentették volna a közélet szolgálatából; felsöpörték és felmosták a padlót, megigazították a lámpákat, tüzelőt halmoztak a tűzre; a raktár pedig olyan meghitt, meleg, száraz és világos bálteremmé vált, amilyet csak kívánhat az ember egy téli éjszakán.
Bejött egy hegedűs a kottáskönyvével, felment a magas íróasztalhoz, zenekart csinált belőle, és úgy hangolt, mintha ötven gyomorgörcse lett volna. Bejött Fezziwig asszony, egyetlen hatalmas, telt mosollyá változva. Bejött a három kisasszony Fezziwig, ragyogva és szeretetre méltón. Bejött a hat fiatal udvarló, akiknek összetörték a szívét. Bejöttek az üzletben dolgozó ifjak és leányok. Bejött a szobalány az unokatestvérével, a pékkel. Bejött a szakácsnő, fivérének legjobb barátjával, a tejesemberrel. Bejött az utca túloldaláról való fiú, akiről azt gyanították, hogy gazdája nem ad neki elég kosztot; megpróbált elbújni a második szomszéd lány mögé, akiről bebizonyosodott, hogy úrnője megrángatta a fülét. Jöttek mind, egymás után; némelyek félénken, mások bátran, ki kecsesen, ki ügyetlenül, volt, aki tolakodva, volt, aki húzódozva; csak jöttek, ahogy éppen tudtak. Aztán mind táncra perdültek, egyszerre húsz pár; félfordulat kézfogással, majd vissza a másik irányba; le a középen és fel újra; körbe-körbe, a gyöngéd összefonódás különféle változataiban; az öreg első pár mindig rossz helyen bukkant fel; az új első pár, alighogy odaért, már indult is tovább; végül minden pár első lett, s egyetlen utolsó sem maradt, hogy segítsen rajtuk! Amikor idáig jutottak, az öreg Fezziwig összecsapta a kezét, hogy megállítsa a táncot, és felkiáltott: „Bravó!” A hegedűs pedig beledugta forró arcát egy kifejezetten erre a célra odakészített porterest korsóba. De pihenni nem volt hajlandó: amint újra előkerült, rögtön rázendített, noha még egyetlen táncos sem állt készen, mintha a másik hegedűst kimerülten, egy spalettán vitték volna haza, ő pedig vadonatúj ember volna, aki elhatározta, hogy messze túlszárnyalja, vagy belehal.
Még több tánc következett, zálogok, újabb táncok, sütemény, negus, egy nagy darab hideg sült, egy nagy darab hideg főtt hús, vagdalt piték és bőséges sör. Az este legnagyobb eseménye azonban a sült és a főtt hús után következett, amikor a hegedűs — ravasz fickó, ne feledjétek! Olyan ember, aki jobban értett a dolgához, mint ahogy te vagy én elmagyarázhattuk volna neki! — rázendített a „Sir Roger de Coverley”-re. Ekkor az öreg Fezziwig kiállt, hogy Fezziwig asszonnyal táncoljon. Ráadásul ők voltak az első pár; kemény feladat várt rájuk: huszonhárom vagy huszonnégy pár táncos, nem akármilyen emberek; olyanok, akik táncolni akartak, és eszük ágában sem volt sétálni.
De ha kétszer ennyien lettek volna — sőt, négyszer ennyien —, az öreg Fezziwig akkor is felért volna velük, és Fezziwig asszony is. Ami őt illeti, minden tekintetben méltó társa volt. Ha ez nem elég nagy dicséret, mondj nagyobbat, és azt fogom használni. Fezziwig lábszárából valóságos fény áradt. A tánc minden részében úgy ragyogtak, mint a holdak. Soha nem lehetett volna megjósolni, adott pillanatban mi lesz a következő mozdulatuk. És amikor az öreg Fezziwig és Fezziwig asszony végigtáncolta az egészet — előre és hátra, mindkét kéz a partner kezébe, meghajlás és pukedli, dugóhúzó, tűbe fűzés, majd vissza a helyünkre — Fezziwig „ugrott” egyet; olyan ügyesen, hogy úgy tetszett, a lábával kacsint, aztán megingás nélkül talpra érkezett.
Amikor az óra tizenegyet ütött, véget ért a házi bál. Fezziwig úr és asszony az ajtó két oldalára álltak, és mindenkivel külön-külön kezet fogtak, ahogy az illető távozott, s boldog karácsonyt kívántak neki. Miután mindenki elment, csak a két inas maradt; velük is ugyanígy tettek. Így aztán a vidám hangok lassan elhaltak, a fiúk pedig lefeküdtek aludni; ágyuk a hátsó üzletben, a pult alatt volt.
Scrooge ez alatt az egész idő alatt úgy viselkedett, mint aki elvesztette az eszét. Szíve-lelke a jelenetben és egykori önmagával volt. Mindenben helyeselt, mindenre emlékezett, mindennek örült, s a legkülönösebb izgalmakat élte át. Csak most, amikor egykori énje és Dick ragyogó arca elfordult tőlük, jutott eszébe a Szellem, és vette észre, hogy az egyenesen őt nézi, miközben fején egészen tisztán ég a fény.
„Csekélység” mondta a Szellem, „ilyen hálával tölteni el ezeket az ostoba embereket.”
„Csekélység!” visszhangozta Scrooge.
A Szellem intett neki, hogy hallgassa meg a két inast, akik szívből dicsérték Fezziwiget; aztán, mikor Scrooge meghallgatta őket, így szólt:
„Hát nem így van? Alig költött el néhány fontot a ti halandó pénzetekből: talán hármat vagy négyet. Olyan nagy összeg ez, hogy megérdemelje ezt a dicséretet?”
„Nem erről van szó” mondta Scrooge, akit felhevített a megjegyzés, és öntudatlanul úgy beszélt, mint egykori, nem pedig mostani énje. „Nem erről van szó, Szellem. Hatalmában áll boldoggá vagy boldogtalanná tenni bennünket; könnyűvé vagy terhessé tenni a szolgálatunkat; örömmé vagy robotolássá változtatni. Tegyük fel, hogy hatalma szavakban és pillantásokban rejlik, olyan apró és jelentéktelen dolgokban, amelyeket lehetetlen egyenként összeadni és számba venni: nos, akkor mi van? Az általa adott boldogság éppolyan nagy, mintha egy vagyonába kerülne.”
Megérezte a Szellem pillantását, és elhallgatott.
„Mi történt?” kérdezte a Szellem.
„Semmi különös” mondta Scrooge.
„Valami mégis, azt hiszem” erősködött a Szellem.
„Nem” mondta Scrooge. „Nem. Bárcsak most mondhatnék egy-két szót a tisztviselőmnek. Ennyi az egész.”
Egykori énje lejjebb csavarta a lámpákat, miközben Scrooge kimondta kívánságát; ő és a Szellem ismét a szabad ég alatt álltak egymás mellett.
„Rövidesen lejár az időm” jegyezte meg a Szellem. „Gyorsan!”
Nem Scrooge-nak vagy bárkinek szólt, akit látott volna, ám azonnali hatása volt. Scrooge ismét önmagát látta. Most idősebb volt; férfi életének virágjában járt. Arcán még nem húzódtak meg a későbbi évek kemény és merev vonásai, de már kezdtek kiütközni rajta a gond és a kapzsiság jelei. Szemében mohó, kapzsi, nyugtalan mozgás villant, elárulva a szenvedélyt, amely gyökeret vert benne, s azt is, hová vetül majd a növekvő fa árnyéka.
Nem volt egyedül: egy csinos, fiatal lány mellett ült, gyászruhában. Könnyek csillogtak a szemében, megvilágította őket a Karácsony Szelleméből áradó fény.
„Alig számít” mondta halkan. „Neked alig. Más bálvány lépett a helyembe; és ha majd meg tud vigasztalni és örömet tud adni neked, ahogyan én próbáltam volna, nincs alapos okom a bánatra.”
„Miféle bálvány lépett a helyedbe?” kérdezte ő.
„Egy aranyból való.”
„Íme, ilyen pártatlanul bánik a világ!” mondta. „Nincs, amivel szemben olyan kemény volna, mint a szegénység; és nincs, amit olyan szigorúan elítélni színlelne, mint a vagyon hajszolását!”
„Túlságosan félsz a világtól” felelte a lány szelíden. „Minden más reményed beleolvadt abba a reménybe, hogy elkerüld a világ alantas szemrehányását. Láttam, ahogy nemesebb törekvéseid egyenként lehullanak rólad, míg végül az uralkodó szenvedély, a haszonvágy, egészen magába nem olvasztott. Nem így van?”
„És akkor mi van?” vágott vissza. „Még ha ennyivel bölcsebb lettem is, hát akkor mi van? Hozzád nem változtam meg.”
Megrázta a fejét.
„Nem?”
„Régi szerződés a miénk. Akkor kötöttük, amikor mindketten szegények voltunk, és megelégedtünk ezzel, míg türelmes szorgalmunkkal, alkalmas időben, javíthattunk világi helyzetünkön. Te megváltoztál. Amikor megkötöttük, más ember voltál.”
„Fiú voltam” – mondta türelmetlenül.
„A saját érzéseid is azt súgják, hogy már nem az vagy, aki voltál” – felelte a lány. „Én az vagyok. Ami boldogságot ígért, amikor egy volt a szívünk, most nyomorúsággal terhes, hogy ketten lettünk. Hogy hányszor és milyen keservesen gondoltam erre, nem mondom el. Elég annyi, hogy gondoltam rá, és elengedhetlek.”
„Kértem valaha is, hogy engedj el?”
„Szóval nem. Soha.”
„Hát akkor miben?”
„Megváltozott természetedben; átalakult lelkedben; életed más légkörében; más Reményben, amely fő céloddá lett. Mindabban, ami előttem értékessé és becsessé tette szerelmemet. Ha mindez sohasem állt volna közénk” – mondta a lány, szelíden, de állhatatosan nézve rá –, „mondd meg, most is megkeresnél és megpróbálnál megnyerni? Ó, nem!”
Úgy látszott, akarata ellenére is meghajlik e feltevés igazsága előtt. De küzdve önmagával, így szólt: „Te nem így gondolod.”
„Szívesen gondolnék mást, ha tudnék” – felelte. „Isten a tanúm! Ha egyszer megismertem egy ilyen igazságot, tudom, milyen erősnek és ellenállhatatlannak kell lennie. De ha ma, holnap vagy tegnap szabad lennél, hihetném-e akár én is, hogy egy hozománytalan lányt választanál – te, aki vele való bizalmas beszélgetéseidben is mindent a haszon mércéjével mérsz? Vagy ha mégis őt választanád, ha egy pillanatra elég hűtlen lennél egyetlen vezérelvedhez, hogy ezt tedd, nem tudom-e, hogy csakhamar megbánás és keserűség követné? De tudom; és elengedlek. Teljes szívemből, annak az embernek a szerelméért, aki valaha voltál.”
Már szólni akart, de a lány elfordította a fejét tőle, és folytatta.
„Talán – a múlt emléke félig-meddig remélteti velem, hogy így lesz – fájni fog ez neked. Nagyon, nagyon rövid idő múlva örömmel elfelejted majd az emlékét, mint haszontalan álmot, amelyből jól történt, hogy felébredtél. Légy boldog a választott életedben!”
A lány elment, és elváltak útjaik.
„Szellem!” – szólt Scrooge. „Ne mutass többet! Vigyél haza. Miért leled örömöd kínzásomban?”
„Még egy árnyékot!” – kiáltotta a Kísértet.
„Ne többet!” – kiáltotta Scrooge. „Ne többet. Nem akarom látni. Ne mutass többet!”
Ám a könyörtelen Kísértet mindkét karjával megragadta, és arra kényszerítette, hogy lássa, mi történt ezután.
Más helyszínen és más időben voltak: egy nem túl nagy, nem is fényűző, de kényelmes szobában. A téli tűz mellett egy szép fiatal lány ült, annyira hasonlított az előbbihez, hogy Scrooge azt hitte, ugyanaz, míg meg nem látta, hogy immár bájos asszonyként, a lányával szemben ül. A szobában szinte fülsiketítő volt a zsivaj, mert több gyermek volt ott, mint amennyit Scrooge zaklatott lelkiállapotában megszámolhatott; és a híres versbeli csordával ellentétben, ahol negyven gyermek viselkedik úgy, mint egyetlenegy, itt minden gyermek úgy viselkedett, mintha negyven volna. A következmény hihetetlen lármával járt; de úgy látszott, senkit sem zavar, sőt, az anya és a lánya jóízűen nevettek, és kitűnően mulattak; az utóbbi pedig, mihelyt maga is beszállt a játékba, kíméletlenül a fiatal haramiák zsákmányává lett. Mit nem adtam volna, ha én is közéjük tartozhatom! Bár sohasem lehettem volna ilyen neveletlen, nem, nem! A világ minden kincséért sem gyűrtem volna össze azt a fonott hajkoronát, sem nem téptem volna le; és azt a drága kis cipellőt sem húztam volna le róla, Isten a lelkem, még az életemért sem. Ami pedig a dereka tréfás körülfogását illeti, ahogy azok a vakmerő kis fickók tették, azt én nem tudtam volna megtenni; azt hittem volna, hogy büntetésül a karom örökre köréje nő, és többé ki sem egyenesedik. És mégis, bevallom, szívesen megérintettem volna ajkát; szóra bírtam volna, hogy kinyissa őket; letekintettem volna lesütött szeme pilláira, s nem csaltam volna pírt az arcára; kibontottam volna hajának hullámait, amelyből egy hüvelyknyi is felbecsülhetetlen emlék volna: egyszóval, bevallom, szívesen éltem volna a gyermek legártatlanabb szabadságával, miközben eléggé férfi vagyok ahhoz, hogy tudjam, mennyit ér.
Ekkor kopogtak az ajtón, és olyan hirtelen támadt sürgés-forgás, hogy a nevető arcú, kifosztott ruhájú lányt egy kipirult és zajongó csoport közepén sodorták feléje, éppen idejében ahhoz, hogy üdvözölje az apát, aki egy karácsonyi játékokkal és ajándékokkal megrakott ember kíséretében tért haza. Aztán a kiáltozás, a tülekedés, a védtelen teherhordó megrohanása! Székeket létraként használva felmásztak rá, hogy zsebeibe nyúljanak, elvegyék a barna papírba csomagolt pakkokat, görcsösen kapaszkodjanak nyakkendőjébe, a nyakába csimpaszkodjanak, a hátát püföljék, és fékezhetetlen szeretetükben a lábát rugdossák! A csomagok kibontásakor felhangzó csodálkozó és örömteli kiáltások! A szörnyű hír, hogy a kisbabát éppen akkor kapták rajta, amikor egy játék serpenyőt dugott a szájába, és alapos a gyanú, hogy lenyelt egy fából készült tálra ragasztott, hamis pulykát! A mérhetetlen megkönnyebbülés, amikor kiderült, hogy vaklárma volt! Az öröm, a hála, a boldogság! Egyikük sem írható le. Elég annyi, hogy lassanként a gyermekek és érzelmeik is elhagyták a szalont, majd egyenként felmentek a lépcsőn a ház legfelső emeletére; ott lefeküdtek, s végre elcsendesedtek.
Scrooge most minden eddiginél figyelmesebben nézte őket, amikor a ház ura, akire a lánya gyengéden támaszkodott, leült vele és az anyjával a saját tűzhelye mellett; és amikor arra gondolt, hogy egy ugyanilyen bájos, ugyanilyen sokat ígérő lény is nevezhette volna őt apjának, és tavaszt hozhatott volna élete zord telére, látása csakugyan elhomályosult.
„Belle” – szólt a férj, mosolyogva feleségére fordulva –, „ma délután láttam egy régi barátodat.”
„Kit?”
„Találd ki!”
„Honnan tudhatnám? Ugyan, hát nem tudom?” – tette hozzá ugyanabban a pillanatban, nevetve, ahogy a férje is nevetett. „Scrooge úr.”
„Scrooge úr volt az. Elmentem az irodája ablaka előtt; és mivel nem volt bezárva, odabent pedig égett egy gyertya, aligha kerülhettem el, hogy meglássam. Úgy hallom, üzlettársa a halálán van; ő pedig egymagában ült ott. Azt hiszem, teljesen egyedül van a világon.”
„Szellem!” – szólt Scrooge megtört hangon. „Vigyél el innen.”
„Megmondtam, hogy ezek a múlt dolgairól való árnyképek” – mondta a Kísértet. „Hogy olyannak látod őket, amilyenek, azért ne engem hibáztass!”
„Vigyél el!” – kiáltotta Scrooge. „Nem bírom elviselni!”
A Kísértet felé fordult, és amikor meglátta az arcát, amelyen különös módon ott voltak mindazoknak az arcoknak a töredékei, amelyeket korábban mutatott neki, megragadta és birkózni kezdett vele.
„Engedj el! Vigyél vissza. Ne kísérts tovább!”
A küzdelem során – ha egyáltalán küzdelemnek lehet nevezni azt, amelyben a Kísértet, látható ellenállás nélkül, ellenfele minden erőfeszítése ellenére mozdulatlan maradt – Scrooge észrevette, hogy fénye magasan és ragyogóan lobog; és homályosan összekapcsolva ezt a rá gyakorolt hatalmával, megragadta az oltósapkát, és hirtelen mozdulattal a fejére nyomta.
A Szellem lesüllyedt alatta, úgyhogy az oltósapka egész alakját elfedte; Scrooge azonban bármilyen erősen nyomta is lefelé, a fényt nem tudta elrejteni: az megszakítatlan áradatban ömlött alóla a földre.
Érezte, hogy kimerült, és ellenállhatatlan álmosság vesz rajta erőt; azt is, hogy a saját hálószobájában van. Még egyszer megszorította a sapkát, aztán elernyedt a keze; alig maradt ideje, hogy tántorogva az ágyhoz érjen, mielőtt mély álomba merült.
Harmadik strófa
Egy rendkívül hangos horkantás kellős közepén ébredt fel, és felült az ágyban, hogy összeszedje gondolatait. Scrooge-nak nem kellett megmondani, hogy az óra ismét egyet ütött. Érezte, hogy éppen jókor tért magához, különösképpen azért, hogy tanácskozást folytasson a második hírnökkel, akit Jacob Marley közbenjárásával küldtek hozzá. Ám mivel kellemetlen hideg futott végig rajta, amikor azon kezdett tűnődni, melyik függönyét fogja félrehúzni az új kísértet, mindet félrehajtotta a saját kezével; aztán újra lefeküdt, és éberen szemmel tartotta az ágy környékét. El akarta kapni a Szellemet megjelenése pillanatában, nem akarta, hogy meglepetésként érje és idegessé tegye.
Azok az urak, akik könnyedén veszik az életet, büszkék rá, hogy ismernek egy-két fogást, és rendszerint képben vannak a pillanatnyi helyzettel, kalandvágyó képességük széles skáláját úgy jellemzik, hogy ők mindenre kaphatók, a fej-írástól egészen az emberölésig; e két szélsőség között kétségtelenül igen tág és sok mindent felölelő terület húzódik. Anélkül, hogy Scrooge kedvéért ilyen messzire mennék, nyugodtan elhihetik nekem, hogy készen állt a különös jelenések széles körére, és a csecsemőtől az orrszarvúig semmi sem lepte volna meg túlságosan.
Mivel szinte mindenre felkészült, a semmire semmiképpen sem volt felkészülve; ennélfogva, amikor az óra egyet ütött, és semmiféle alak nem jelent meg, heves reszketés fogta el. Öt perc, tíz perc, negyedóra telt el, de semmi sem jött. Mindvégig az ágyán feküdt, egy vöröslő fényáradat kellős közepén, amely akkor áradt rá, amikor az óra elütötte az órát; s mivel csupán fény volt, egy tucat kísértetnél is ijesztőbbnek bizonyult, hiszen tehetetlenül nem tudta kivenni, mit jelent, vagy mire készül; s olykor attól tartott, hogy éppen abban a pillanatban a spontán öngyulladás érdekes esetévé vált, anélkül, hogy tudatában lett volna ennek. Végül azonban arra kezdett gondolni – ahogyan te vagy én gondoltuk volna mindjárt az elején; mert mindig az tudja, mit kellett volna tenni a szorult helyzetben, aki maga nincs benne, s kétségtelenül meg is tette volna –, szóval végül arra gondolt, hogy e kísérteties fény forrása és titka a szomszédos szobában lehet, ahonnan, amint tovább követte, úgy tűnt, hogy sugárzik. Miután ez a gondolat teljesen hatalmába kerítette, halkan felkelt, és papucsában csoszogva az ajtóhoz ment.
Alighogy Scrooge keze a kilincsre simult, egy különös hang a nevén szólította, és felszólította, hogy lépjen be. Engedelmeskedett.
A saját szobája volt. Ehhez kétség sem férhetett. Csakhogy meglepő átalakuláson ment keresztül. A falakat és a mennyezetet eleven zöld lomb borította, úgyhogy az egész olyan volt, mint egy liget; mindenütt ragyogó, fénylő bogyók csillogtak. A magyal, a fagyöngy és a borostyán ropogós levelei visszaverték a fényt, mintha megannyi apró tükröt szórtak volna szét; a kéményben pedig olyan hatalmas láng lobogott és zúgott, amilyet az a kihűlt kandalló Scrooge vagy Marley idejében, sem pedig számtalan elmúlt téli évad során nem ismert. A földön, egyfajta trónust alkotva, pulykák, ludak, vadak, szárnyasok, disznósajt, hatalmas húsdarabok, malacpecsenyék, hosszú kolbászkoszorúk, darált húsos piték, szilvapudingok, osztrigás hordók, izzó gesztenyék, piros arcú almák, lédús narancsok, zamatos körték, óriási vízkereszti kalácsok és forró puncsos tálak tornyosultak; finom gőzük elhomályosította a szobát. Kényelmesen elnyúlva ezen a heverőn ült egy vidám, látványra is dicső Óriás; izzó fáklyát tartott, amely alakjára nézve nemigen különbözött a Bőségszarutól, és magasra emelte, hogy fénye Scrooge-ra essék, amint az az ajtó mögül bekukucskált.
„Jöjjön be!” kiáltotta a Kísértet. „Jöjjön csak be, és ismerjen meg jobban, ember!”
Scrooge félénken belépett, és lehajtott fejjel állt a Szellem előtt. Nem volt már az a konok Scrooge, aki korábban; s bár a Szellem szeme tiszta és jóságos volt, nem szívesen nézett bele.
„Én vagyok a Jelen Karácsony Szelleme” – mondta a Szellem. „Nézzen rám!”
Scrooge tisztelettel engedelmeskedett. Egyszerű zöld köntös vagy palást fedte, fehér prémmel szegélyezve. A ruha olyan lazán omlott az alakra, hogy tágas keble fedetlen maradt, mintha megvetné, hogy bármiféle fortéllyal elfedjék vagy óvják. Lábai is mezítelenek voltak, láthatók a ruha bő redői alatt; fejét pedig nem fedte más, csak magyalkoszorú, itt-ott fénylő jégcsapokkal. Hosszú, sötétbarna fürtjei szabadon omlottak; éppoly szabadon, mint derűs arca, csillogó szeme, nyitott keze, vidám hangja, fesztelen viselkedése és örömteli kisugárzása. Dereka köré régimódi hüvely volt övezve; kard azonban nem volt benne, az ősi tokot pedig megette a rozsda.
„Még sohasem látott hozzám hasonlót!” kiáltotta a Szellem.
„Soha” – felelte Scrooge.
„Sosem járta be a világot családom ifjabb tagjaival; úgy értem – hiszen én magam igen fiatal vagyok –, az utóbbi években született idősebb fivéreimmel?” – folytatta a Fantom.
„Azt hiszem, nem” – mondta Scrooge. „Attól tartok, nem. Sok fivére van, Szellem?”
„Több mint ezer-nyolcszáz” – felelte a Kísértet.
„Roppant népes család, sok szájat kell etetni!” – mormogta Scrooge.
A Jelen Karácsony Szelleme felállt.
„Szellem” – mondta Scrooge engedelmesen –, „vezessen, ahová csak akar. Tegnap éjjel kényszerből indultam útnak, és olyan leckét kaptam, amely most is hat rám. Ma éjjel, ha van mit tanítania, engedje, hogy okuljak belőle.”
„Érintse meg a köntösömet!”
Scrooge úgy tett, ahogy mondták neki, és erősen belekapaszkodott.
A magyal, a fagyöngy, a piros bogyók, a borostyán, a pulykák, a ludak, a vadak, a szárnyasok, a disznósajt, a hús, a malacok, a kolbászok, az osztrigák, a piték, a pudingok, a gyümölcsök és a puncs mind egy szempillantás alatt eltűnt. Eltűnt a szoba, a tűz, a vöröslő fény, az éjszakai óra is, s ők már a város utcáin álltak karácsony reggelén, ahol – mivel zord volt az idő – az emberek nyers, de élénk és korántsem kellemetlen muzsikát csaptak, amint lakóházaik előtt a járdáról és a háztetőkről lapátolták a havat; a fiúknak pedig őrült öröm volt nézni, ahogy nagy csomókban az útra zuhan, és mesterséges kis hóviharokra robban szét.
A házak homlokzata elég feketének látszott, az ablakok még feketébbnek, éles ellentétben a tetőket borító sima, fehér hótakaróval és a föld piszkosabb havával; ezt az utóbbit a szekerek és kocsik nehéz kerekei mély barázdákban szántották fel; ezek a barázdák százszor is keresztezték egymást a nagy utcák elágazásainál, s bonyolult csatornákat alkottak, amelyeket nehéz volt követni a sűrű, sárga sárban és jeges vízben. Borús volt az ég, a keskeny utcákat pedig félig olvadt, félig fagyott, szennyes köd fojtotta el; súlyosabb szemcséi kormos atomok záporaként hullottak alá, mintha Nagy-Britannia valamennyi kéménye egyetértésben lángra kapott volna, és kedvére lobogna. Az időjárásban és a városban semmi sem volt különösebben derűs, mégis vidámság lengte be a levegőt, amelyet a legtisztább nyári lég és a legfényesebb nyári nap is hiába igyekezett volna szétsugározni.
Mert a háztetőkön havat lapátoló emberek jókedvűek és derűsek voltak; a párkányokról kiáltoztak egymásnak, s olykor-olykor tréfás hógolyóval dobálták meg egymást – sokkal jóindulatúbb lövedékkel, mint megannyi szóbeli tréfa –, s jóízűen nevettek, ha célba talált, de akkor is, ha nem. A baromfikereskedők boltjai még félig nyitva álltak, a gyümölcsösök pedig fényük teljében ragyogtak. Az ajtókban nagy, gömbölyű, potrohos gesztenyés kosarak hevertek, olyan formájúak, mint a vidám öregurak mellényei; kényelmesen terpeszkedtek, és apoplektikus bőségükben kigurultak az utcára. Pirosas, barna arcú, széles derekú spanyol hagymák fénylettek a kövér növekedéstől, akár a spanyol barátok, s polcaikról pajkos, ravasz kacsintással néztek a lányokra, amint elhaladtak mellettük, majd szemérmesen a felakasztott fagyöngyre pillantottak. Körték és almák tornyosultak virágzó piramisokban; szőlőfürtök lógtak a boltosok jószívűségéből feltűnő kampókról, hogy az arra járók szája ingyen is összefusson a nyállal; mogyoróhalmok sorakoztak, mohásan, barnán, illatukban ősi erdei sétákat idézve, s kellemes csoszogást a térdig érő, elszáradt levelek között; zömök, sötét Norfolk Biffin almák emelték ki a narancsok és citromok sárgáját, s lédús, tömör testük szinte sürgetve könyörgött, hogy papírzacskóban vigyék haza, és vacsora után fogyasszák el. Még az e válogatott gyümölcsök között, tálban kiállított arany- és ezüsthalak is – noha egy unalmas, vérszegény faj tagjai voltak – mintha tudták volna, hogy készül valami; egytől egyig lassú, szenvtelen izgalomban lihegve köröztek apró világukban.
A fűszeres! Ó, a fűszeres! Már majdnem bezárt, talán két spaletta is le volt eresztve, vagy egy; de a réseken át ilyen látvány tárult eléjük! Nem csupán az volt, hogy a mérleg serpenyője vidáman koppant a pulton, vagy hogy a zsineg és a guriga oly fürgén vált el egymástól, vagy hogy a fémdobozokat úgy rázták föl-le, mintha bűvészmutatvány volna, vagy hogy a tea és kávé összekeveredő illata oly kellemesen csiklandozta az orrot, s nem is csupán az, hogy a mazsola oly bőségesen kínálta magát, a mandula oly rendkívül fehér volt, a fahéjrudak oly hosszúak és egyenesek, a többi fűszer oly ínycsiklandó, a kandírozott gyümölcsök pedig oly vastagon és pettyesen voltak bevonva az olvadt cukorral, hogy még a leghidegebb szemlélő is elgyöngült, majd émelyegni kezdett. Nem is az, hogy a füge nedves és húsos volt, vagy hogy a francia szilva díszes dobozából szerény fanyarsággal piroslott, vagy hogy minden ennivaló jóság ünnepi ruhát öltött; hanem az, hogy a vevők mind oly sietősek és izgatottak voltak a nap ígéretes reménységétől, hogy az ajtóban egymásnak ütköztek, vadul összeverve vesszőkosaraikat, otthagyták vásárolt holmijukat a pulton, majd visszarohantak érte, és száz hasonló hibát követtek el, a lehető legjobb kedvvel; miközben a fűszeres és emberei oly nyíltak és üdék voltak, hogy a csiszolt szívek, melyekkel hátul összekötötték kötényüket, akár a saját szívük is lehettek volna, kívül viselve, közszemlére téve, s a karácsonyi csókák kedvére, hogy csipegessék, ha úgy tartja kedvük.
De csakhamar megszólaltak a templomtornyok harangjai, jó népet híva templomba és kápolnába; s az emberek legszebb ruhájukban, legderűsebb arccal özönlöttek végig az utcákon. Ugyanekkor számos mellékutcából, sikátorból és névtelen zugból megszámlálhatatlan ember bukkant elő, vacsoráját cipelve a pékek boltjába. A szegény ünneplők látványa nagyon érdekelhette a Lelket, mert Scrooge-dzsal együtt megállt egy pékség ajtajában, s miközben a vacsoravivők elhaladtak előttük, levette az ételről a fedőt, és fáklyájával tömjénfüstöt hintett rá. Különös fáklya volt az, mert egyszer-kétszer, amikor az ételt vivők közül némelyek összeütköztek, és haragos szavakat váltottak, néhány csepp vizet hullatott rájuk, s tüstént visszatért jókedvük. Azt mondták ugyanis, szégyen volna karácsony napján veszekedni. És valóban az volt! Istenem, valóban az volt!
Idővel elhallgattak a harangok, a pékségek pedig bezártak; mégis kedves árnyképe maradt mindezeknek a vacsoráknak és készülésük folyamatának: a pékkemencék fölötti, olvadó hófoltban, ahol a kövezet úgy gőzölgött, mintha a kövei is sütnének.
– Van valami különös íze annak, amit a fáklyájából hint? – kérdezte Scrooge.
– Van. Az enyém.
– Mindenféle vacsorára jó ezen a napon? – kérdezte Scrooge.
– Mindenre, amit jó szívvel adnak. A szegényesre leginkább.
– Miért éppen a szegényesre leginkább? – kérdezte Scrooge.
– Mert annak van rá a legnagyobb szüksége.
– Lélek – mondta Scrooge rövid töprengés után –, csodálom, hogy a sok körülöttünk lévő világ valamennyi lénye közül éppen te akarnád megfosztani ezeket az embereket az ártatlan öröm lehetőségeitől.
– Én! – kiáltotta a Lélek.
– Megfosztanád őket attól a lehetőségtől, hogy minden hetedik napon étkezzenek, holott gyakran ez az egyetlen nap, amikor egyáltalán elmondhatják magukról, hogy étkeztek – mondta Scrooge. – Nem így van?
– Én! – kiáltotta a Lélek.
– Be akarod záratni ezeket a helyeket a hetedik napon? – mondta Scrooge. – Végső soron ugyanaz.
– Én akarom! – kiáltotta a Lélek.
– Bocsáss meg, ha tévedek. A te nevedben tették, vagy legalábbis a családod nevében – mondta Scrooge.
– Vannak ezen a földön olyanok – felelte a Lélek –, akik azt állítják, hogy ismernek bennünket, és a mi nevünkben követik el szenvedélyük, gőgjük, rosszindulatuk, gyűlöletük, irigységük, vakbuzgóságuk és önzésük tetteit; ám éppoly idegenek nekünk és minden rokonunknak, mintha soha nem is éltek volna. Emlékezz erre, és nekik ródd fel tetteiket, ne nekünk.
Scrooge megígérte, hogy így tesz; aztán, láthatatlanul, mint korábban, továbbindultak a város külvárosa felé. A Szellemnek – amint Scrooge a pékségnél észrevette – különös képessége volt: óriási termete ellenére könnyedén alkalmazkodott bármilyen helyhez; az alacsony mennyezet alatt éppoly kecsesen, oly természetfölötti lényhez illően állt, mintha csak valamely magas terem boltozata alatt volna.
S talán a jó Szellemet az a gyönyörűség vezette Scrooge írnokának otthonába, hogy megmutassa ezt a képességét; vagy talán saját kedves, nagylelkű, melegszívű természete és minden szegény ember iránti együttérzése; mindenesetre egyenesen oda ment, és magával vitte Scrooge-ot is, aki a köpenyébe kapaszkodott. Az ajtó küszöbén a Szellem elmosolyodott, megállt, és fáklyájának permetével megáldotta Bob Cratchit otthonát. Gondoljanak csak bele! Bobnak mindössze heti tizenöt „Bob” jutott; szombatonként csupán tizenöt példányt kapott kézhez keresztnevéből; a Karácsony Szelleme mégis megáldotta négyszobás házát!
Ekkor felállt Mrs. Cratchit, Cratchit felesége, szegényesen felöltözve egy kétszer kifordított ruhába, ám szalagokkal felékesítve, amelyek olcsók, s hat pennyért is szép látványt nyújtanak; és megterítette az asztalt, Belinda Cratchit, a második leánya segítségével, aki szintén szalagokkal ékeskedett; közben Peter Cratchit úrfi villát döfött a krumplis lábasba, és hatalmas inggallérjának csücskeit – Bob magántulajdonát, melyet az ünnep tiszteletére fiára és örökösére ruházott – szájába gyűrve örvendezett pompás öltözékének, és vágyott rá, hogy divatos parkokban mutogathassa fehérneműjét. Ekkor két kisebb Cratchit, egy fiú és egy lány, szélvészként rontott be, azt kiabálva, hogy a pékség előtt megérezték a liba illatát, s nyomban felismerték benne a magukét; zsályáról és hagymáról szőtt fényűző ábrándjaikban sütkérezve körültáncolták az asztalt, és a mennyekig magasztalták Peter Cratchit urfit, aki – cseppet sem volt büszke, noha a gallérja majd megfojtotta – fújta a tüzet, míg a lassan fővő krumpli föl nem bugyogott, és hangos kopogással nem verte a lábas fedelét, hogy engedjék ki és hámozzák meg.
– Hát mi történhetett azzal a drága apáddal? – mondta Mrs. Cratchit. – És az öcséddel, Kis Timmel! Martha pedig tavaly karácsonykor sem késett ennyit, még fél órát sem!
– Itt van Martha, anyám! – mondta egy lány, és már meg is jelent.
– Itt van Martha, anyám! – kiáltotta a két fiatal Cratchit. – Hurrá! Micsoda liba van, Martha!
– Ó, lelkem, drága gyermekem, de elkéstél! – mondta Mrs. Cratchit, egy tucatszor megcsókolta, majd serény buzgalommal lesegítette róla a kendőt és a kalapot.
– Tegnap este sok munkánk volt még, amit be kellett fejeznünk – felelte a lány –, és ma reggel is el kellett takarítanunk, anyám!
– No, sebaj, csak hogy megjöttél – mondta Mrs. Cratchit. – Ülj a tűz elé, kedvesem, és melegedj meg, Isten áldjon!
– Nem, nem! Jön már apánk! – kiáltotta a két fiatal Cratchit, akik mindenütt ott voltak egyszerre. – Bújj el, Martha, bújj el!
Martha hát elbújt, s belépett a kis Bob, az apa, előtte legalább három lábnyi nyaksál lógott le, a rojtokat nem is számítva; agyonviselt ruháját megfoltozták és kikefélték, hogy ünnepi legyen; Kis Tim pedig a vállán ült. Jaj, Kis Timnek mankója volt, lábait pedig vaskeret tartotta!
– Hát Martha hol van? – kérdezte Bob Cratchit, körülnézve.
– Nem jön – mondta Mrs. Cratchit.
– Nem jön! – mondta Bob, s egyszeriben megcsappant nagy jókedve; hiszen egész úton ő volt Tim paripája a templomtól hazáig, és vadul vágtatott. – Karácsony napján nem jön!
Martha nem akarta, hogy apja csalódjon, még ha csak tréfából is; így hát idő előtt előbújt a kamraajtó mögül, és apja karjába futott, a két fiatal Cratchit pedig sürögve-forogva Kis Timet a mosókonyhába vitte, hogy hallja, mint énekel a puding a rézüstben.
– És hogy viselkedett a kis Tim? – kérdezte Mrs. Cratchit, miután Bobot rászedett hiszékenységéért, Bob pedig kedvére szívére ölelte lányát.
– Mint az arany, sőt még annál is jobban – mondta Bob. – Valahogy sokat töpreng, mert oly sokat ül magában, és a legkülönösebb dolgok jutnak eszébe, amelyeket valaha hallottál. Hazafelé azt mondta, reméli, hogy az emberek látták őt a templomban, mert nyomorék; és jóleshet nekik karácsony napján arra gondolni, ki adott járást a sántáknak és látást a vakoknak.
Bob hangja remegett, amikor ezt elmondta nekik, és még jobban megremegett, mikor hozzátette, hogy Kis Tim erősödik és egyre egészségesebb.
Hallatszott, ahogy fürge kis mankója kopog a padlón, és Kis Tim még mielőtt bárki újra megszólalhatott volna, visszatért, bátyja és nővére kíséretében a tűz előtti zsámolyához; Bob pedig feltűrte az ingujját – mintha, szegény ember, azok még kopottabbá tehetők volnának –, és ginnel meg citrommal forró keveréket készített egy korsóban, meg-megkeverte, majd a tűzhelyre tette, hogy lassan főjön; Peter úrfi és a mindenütt jelen lévő két fiatal Cratchit pedig elmentek a libáért, s csakhamar ünnepi menetben tértek vissza vele.
Oly nagy sürgés-forgás támadt, hogy azt hihette volna az ember, a liba a legritkább madár mind közül; tollas csoda, amely mellett a fekete hattyú mindennapos látvány — és igazság szerint valami ilyesmi volt abban a házban. Cratchitné felforrósította a már előre, egy kis lábasban elkészített mártást; Peter úrfi hihetetlen erővel törte a krumplit; Belinda kisasszony megcukrozta az almaszószt; Martha letörölgette a forró tányérokat; Bob maga mellé ültette Tiny Timet az asztal egyik parányi zugába; a két ifjabb Cratchit mindenkinek széket tett oda, magukat sem feledve, majd őrködve a helyükön kanalakat tömtek a szájukba, nehogy libát követeljenek, mielőtt rájuk kerülne a sor a kiszolgálásnál. Végre felkerültek az ételek az asztalra, és elmondták az asztali áldást. Lélegzet-visszafojtott csend követte, miközben Cratchitné lassan végighúzta tekintetét a szeletelőkésen, és készült belevágni a libamellbe; de amint megtette, s előtört a rég várt töltelék, az asztal körül mindenütt az öröm moraja támadt, s még Tiny Tim is, a két ifjabb Cratchittől föllelkesülve, késének nyelével verte az asztalt, és erőtlenül elkiáltotta magát: Hurrá!
Ilyen liba még sohasem volt. Bob azt mondta, nem hiszi, hogy valaha is sütöttek volna még ilyen libát. Puhasága és íze, nagysága és olcsósága egyetemes csodálat tárgya volt. Almaszósszal és tört krumplival kiegészítve az egész családnak elégséges vacsora lett; sőt, mint Cratchitné nagy örömmel megjegyezte (a tálon maradt aprócska csontdarabot szemlélve), végül nem is ették meg az egészet! Mégis mindenki jóllakott, a legkisebb Cratchitek pedig különösen — szemöldökükig belemerültek a zsályás-hagymás töltelékbe! Most azonban, hogy Belinda kisasszony kicserélte a tányérokat, Cratchitné egyedül hagyta el a szobát — túlságosan ideges volt ahhoz, hogy tanúk előtt tegye —, hogy felhozza és behozza a pudingot.
Hátha nem sült meg eléggé! Hátha szétesik, amikor kiborítja! Hátha valaki átmászott a hátsó udvar falán, és ellopta, miközben ők a libával vigadoztak — e föltevésre a két ifjabb Cratchit elsápadt! Mindenféle szörnyűségekre gondoltak.
Hűha! Micsoda gőz! A puding már kikerült a fazékból. Olyan szaga volt, mint mosás napján! Az a kendő volt. Olyan szag, mintha egy kifőzde és egy cukrászda állna egymás mellett, a túloldalukon pedig egy mosónő háza! Ez volt a puding! Fél perc múlva belépett Cratchitné — kipirulva, de büszke mosollyal —, kezében a pudinggal, amely olyan volt, mint egy pettyes ágyúgolyó, kemény és tömör, lángoló fél negyedpintnyi meggyújtott pálinka tüzében, tetejébe pedig karácsonyi magyaltűzdeltek.
Ó, micsoda csodálatos puding! Bob Cratchit még nyugodtan azt is kijelentette, hogy házasságuk óta ez volt Cratchitné legnagyobb sikere. Cratchitné azt mondta, most, hogy leesett a kő a szívéről, bevallja: kételkedett a liszt mennyiségében. Mindenkinek volt valami mondanivalója róla, de senki sem állította, sőt még csak nem is gondolta, hogy egy nagy családnak túlságosan kicsi volna. Ilyet mondani egyenesen eretnekség lett volna. Bármelyik Cratchit elpirult volna, ha csak céloz is ilyesmire.
Végre elfogyott a vacsora, leszedték az abroszt, kisöpörték a kandalló előtti részt, és felpiszkálták a tüzet. Miután megkóstolták a kancsóban álló keveréket, és tökéletesnek találták, almát és narancsot tettek az asztalra, a tűzre pedig egy lapátnyi gesztenyét. Ezután az egész Cratchit család a tűzhely köré gyűlt, abba, amit Bob Cratchit körnek nevezett — valójában fél kör volt —, Bob Cratchit könyökénél pedig ott állt a család üvegedényeinek büszkesége: két pohár és egy fületlen pudingospohár.
Ezekben azonban éppoly jól megfért a kancsóból kimert forró ital, mint aranypoharakban; Bob sugárzó arccal osztotta szét, miközben a tűzön a gesztenyék sercegtek és hangosan pattogtak. Ekkor Bob javaslatot tett:
„Boldog karácsonyt mindannyiunknak, kedveseim. Isten áldjon meg bennünket!”
Az egész család együtt visszhangozta.
„Isten áldjon meg mindannyiunkat!” mondta Tiny Tim, utolsónak.
Apja mellett ült, egészen közel hozzá, kis zsámolyán. Bob fogta aszott kis kezét, mintha szeretné a gyermeket, és maga mellett akarná tartani, s attól félne, hogy elveszítheti.
„Szellem” — mondta Scrooge, olyan érdeklődéssel, amilyet még soha nem érzett —, „mondd meg, vajon életben marad-e Tiny Tim.”
„Üres széket látok” — felelte a Szellem — „a szegényes kandallózugban, és egy gondosan megőrzött mankót, amelynek nincs gazdája. Ha ezek az árnyak a Jövőben változatlanok maradnak, a gyermek meghal.”
„Ne, ne” — mondta Scrooge. „Ó, ne, jóságos Szellem! Mondd, hogy megkímélik.”
„Ha ezek az árnyak a Jövőben változatlanok maradnak, nem lesz más az én fajtámból” — felelte a Szellem — „, aki itt találja őt. És akkor mi van? Ha halálra van szánva, jobb, ha meghal, és csökkenti a fölösleges népességet.”
Scrooge lehajtotta a fejét, amikor meghallotta, hogy a Szellem az ő szavait idézi, és elöntötte a bűnbánat és a fájdalom.
„Ember” — mondta a Szellem — „ha szíved szerint ember vagy, nem pedig kőszívű, hagyj fel ezzel az istentelen szólamozással, amíg ki nem derítetted, mi az a fölösleg, és hol található. Te akarod eldönteni, mely emberek éljenek, és melyek haljanak meg? Lehet, hogy a menny szemében te még kevesebbet érsz, és még kevésbé vagy méltó az életre, mint milliók, akik olyan szegények, mint ez a gyermek. Ó, Istenem! Hallani, hogy a falevélen mászkáló rovar ítélkezik arról, túl sok-e az élet éhező testvérei között a porban!”
Scrooge meghunyászkodott a Szellem feddése előtt, és remegve a földre szegezte a tekintetét. De hamarosan fölemelte, mert meghallotta a saját nevét.
„Mr. Scrooge!” mondta Bob. „Igyunk Mr. Scrooge-ra, a lakoma megteremtőjére!”
„A lakoma megteremtőjére, valóban!” kiáltott fel Cratchitné, elvörösödve. „Bárcsak itt volna! Olyan igazságokat mondanék neki, hogy jól lakhatna velük, és remélem, jó étvágya lenne hozzájuk.”
„Kedvesem” — mondta Bob — „a gyerekek! Karácsony napja van.”
„Azt hinné az ember, hogy karácsony napján iszik az efféle undok, fösvény, kemény és érzéketlen ember egészségére, mint Mr. Scrooge” — mondta. „Tudod, milyen, Robert! Senki sem tudja nálad jobban, te szegény!”
„Kedvesem” — felelte szelíden Bob — „karácsony napja van.”
„A te kedvedért és a mai nap tiszteletére iszom az egészségére” — mondta Cratchitné — „, nem az övére. Sokáig éljen! Boldog karácsonyt és boldog új évet! Kétségem sincs afelől, hogy nagyon vígan és boldogan fog élni!”
A gyerekek utána itták meg a köszöntőt. Ez volt az első dolog, amit nem teljes szívvel tettek. Tiny Tim ivott utolsónak, de őt egy cseppet sem érdekelte. Scrooge a család mumusa volt. Nevének említése sötét árnyat vetett a társaságra, amely teljes öt percig nem oszlott el.
Mihelyt elvonult, pusztán attól a megkönnyebbüléstől, hogy Scrooge, a vészjósló már nincs a nyakukon, tízszer vidámabbak lettek, mint azelőtt. Bob Cratchit elmondta, hogy kinézett Peter úrfinak egy állást, amely, ha megkapja, hetente teljes öt shilling és hat pennyt hozna. A két ifjabb Cratchit harsányan nevetett azon a gondolaton, hogy Peter üzletember legyen; maga Peter pedig elgondolkodva nézte a tüzet magas gallérjai közül, mintha azon töprengene, milyen befektetéseknek kedvez majd, ha birtokába jut annak a zavarba ejtő jövedelemnek. Martha, aki szegény varrótanonc volt egy kalaposnőnél, ezután elmesélte, miféle munkát kell végeznie, és hány órát dolgozik egyhuzamban, s hogyan fog holnap reggel sokáig ágyban maradni, hogy kipihenje magát; holnap ugyanis ünnepnap volt, amelyet otthon tölthetett. Azt is elmondta, hogy pár napja látott egy grófnőt és egy lordot, és a lord „nagyjából olyan magas volt, mint Peter”; erre Peter olyan magasra húzta fel a gallérját, hogy ha ott lettél volna, a fejét sem láthattad volna. Közben a gesztenye és a kancsó körbejárt; végül Tiny Tim elénekelte nekik egy hóban vándorló elveszett gyermek dalát, panaszos kis hangján, nagyon szépen.
Semmi rendkívüli nem volt ebben. Nem voltak szép család; nem jártak jól öltözve; cipőjük bizony távolról sem állta a vizet; ruhájuk szűkre szabta őket; Peter pedig talán ismerte, és nagyon valószínű, hogy ismerte is, egy zálogház belsejét. Mégis boldogok voltak, hálásak, örültek egymásnak, és megelégedtek a jelennel; amikor pedig halványulni kezdtek, s a Szellem fáklyájának ragyogó fénypermetében még boldogabbnak látszottak búcsúzóul, Scrooge rajtuk tartotta a szemét, különösen Tiny Timen, egészen az utolsó pillanatig.
Ekkorra már sötétedett, és sűrűn havazott; s amint Scrooge és a Szellem végigmentek az utcákon, csodálatos volt a konyhák, szalonok és mindenféle szobákban lobogó tüzek fénye. Itt a lángok villódzása meghitt vacsorakészületet mutatott: a tűz előtt átforrósodó tányérokat, s a vastag vörös függönyöket, melyeket mindjárt behúznak, hogy kizárják a hideget és a sötétséget. Amott a ház valamennyi gyermeke kiszaladt a hóba, hogy fogadja férjhez ment nővéreit, bátyjait, unokatestvéreit, nagybátyjait és nagynénjeit, s elsőként üdvözölhesse őket. Itt meg a vendégek gyülekező árnyai rajzolódtak ki az ablakrolón; amott pedig csinos lányok csapata, valamennyi csuklyában és prémes csizmában, egyszerre csacsogva, könnyedén libbent át valamelyik közeli szomszéd házába; s jaj annak a magányos férfinak, aki látta őket belépni — ravasz boszorkányok, jól tudták ezt —, oly ragyogva!
Pedig ha az ember csak a baráti összejövetelekre igyekvők sokaságából ítélt volna, azt gondolhatta volna, hogy odahaza senki sincs, aki fogadja őket, holott minden ház vendégeket várt, és kéménymagasságig rakta a tüzet. Áldott legyen ezért, milyen örvendezett a Szellem! Milyen szélesen kitárta mellét, kinyitotta tágas tenyerét, s továbblebegett, bőkezűen árasztva fényes, ártatlan jókedvét mindenre, ami csak az útjába került! Maga a lámpagyújtogató is, aki előtte futott, apró fénypontokkal tarkítva a homályos utcát, s ünnepi estére volt felöltözve valahová, hangosan felnevetett, amint a Szellem elhaladt mellette; s a lámpagyújtogató nem is sejtette, hogy a Karácsonyon kívül más társasága is van!
S most, anélkül hogy a Szellem előre szólt volna, egy sivár, kietlen pusztán álltak, ahol hatalmas, durván faragott kőtömbök hevertek szanaszét, mintha óriások temetője volna; a víz pedig arra folyt, amerre kedve tartotta volna — ha a fagy nem tartja fogva —; s nem nőtt ott más, csak moha, rekettye és durva, vad fű. Nyugaton a lenyugvó nap egy tüzesvörös csíkot hagyott maga után, amely egy pillanatig komor szemként meredt a pusztaságra, majd egyre lejjebb, lejjebb és még lejjebb bukott, s elveszett az éjszaka legsűrűbb homályában.
„Miféle hely ez?” kérdezte Scrooge.
„A bányászok lakóhelye, akik a föld gyomrában dolgoznak” felelte a Szellem. „De ők ismernek engem. Nézd!”
Egy kunyhó ablakából fény derengett, s ők sebesen odasiettek. Áthaladva a sárból és kőből rakott falon, vidám társaságot találtak a lobogó tűz körül. Egy nagyon-nagyon öreg férfi és asszony, gyermekeik, azok gyermekei, s még egy újabb nemzedék is mind ünnepi ruhába öltöztek. Az öregember olyan hangon énekelt nekik karácsonyi dalt, amely alig hallatszott hangosabban, mint ahogy a szél süvöltött a kopár pusztán — már akkor is nagyon régi ének volt, amikor ő még fiú volt —, s időnként mindnyájan bekapcsolódtak a refrénbe. Valahányszor felemelték hangjukat, az öreg felvidult és hangosabb lett; valahányszor elhallgattak, ereje ismét megfogyatkozott.
A Szellem nem időzött itt, hanem felszólította Scrooge-ot, hogy fogja meg köpenyét, s a puszta fölött továbbsuhant — hová? Nem a tengerre? De bizony, a tengerre. Scrooge rémületére, amikor hátrapillantott, meglátta mögöttük a szárazföld utolsó darabját, egy félelmetes sziklasort; fülét pedig megsüketítette a víz mennydörgése, amint hömpölygött, zúgott és tajtékzott a rettenetes üregek között, melyeket maga vájt ki, s vadul próbálta aláásni a földet.
A parttól egy mérföldnyire, egy komor, víz alá merült zátonyon, melyen a víz egész évben tajtékzott és csapkodott, magányos világítótorony állt. Alját hatalmas halom tengeri alga borította; a viharmadarak pedig — gondolhatná az ember, hogy a szél szülte őket, ahogyan az algát a víz — föl-le szálltak körülötte, mint a hullámok, amelyek fölött elsiklottak.
De még itt is tüzet rakott a fényt őrző két férfi; a vastag kőfal lőrésén át fénysugár vetült a rettenetes tengerre. Kérges kezüket a durva asztal fölött összekulcsolva, amelynél ültek, grogos bögréjük mellett boldog karácsonyt kívántak egymásnak; az egyikük pedig, az idősebb, akinek arcát a zord időjárás úgy kikezdte és összevagdalta, akár egy régi hajó orrdíszét, rázendített egy kemény, erőteljes dalra, amely maga is olyan volt, mint egy viharos szélroham.
A Szellem ismét továbbszáguldott a fekete, háborgó tenger fölött — tovább, tovább —, míg végül egy hajóra nem szálltak, messze minden parttól, mint mondta Scrooge-nak. A kormányos mellett álltak a kormánynál, az őrszem mellett az orrban, s az őrségben lévő tisztek mellett; sötét, kísérteties alakok voltak kijelölt helyükön; de a fedélzeten minden ember karácsonyi dallamot dúdolt, vagy karácsonyra gondolt, vagy halkan szólt társához valamelyik régi karácsonyról, s a hozzá fűződő hazatérési reményekről. A hajón mindenki, ébren vagy alva, jó vagy rossz ember, az év bármely más napjánál kedvesebb szóval fordult a másikhoz; s valamelyest mind részesült az ünneplésből; eszébe jutottak a távol lévők, akiket szeretett, s tudta, hogy azok is örömmel gondolnak rá.
Nagy meglepetés volt Scrooge számára, miközben a szél jajgatását hallgatta, s arra gondolt, milyen komor dolog az ismeretlen mélység fölött, a magányos sötétségben továbbhaladni, ahol a feneketlenség titkai oly kifürkészhetetlenek, mint a Halálé: nagy meglepetés volt Scrooge számára, hogy e gondolataiba merülve harsány nevetést hallott. Még sokkal nagyobb meglepetés volt, amikor felismerte benne saját unokaöccse hangját, és egy világos, száraz, ragyogó szobában találta magát, ahol a Szellem mosolyogva állt mellette, s ugyanarra az unokaöccsre nézett helyeslő jóindulattal!
„Ha, ha!” nevetett Scrooge unokaöccse. „Ha, ha, ha!”
Ha valakinek netán — bármily valószínűtlen módon — ismernek Scrooge unokaöccsénél is áldottabb nevetésű embert, csak annyit mondhatok: én is szeretném megismerni. Mutassák be nekem, és ápolni fogom a barátságát.
Igazságos, méltányos és nemes rendje a világnak, hogy míg a betegség és a bánat ragályos, semmi sem terjed olyan ellenállhatatlanul, mint a nevetés és a jókedv. Amikor Scrooge unokaöccse így nevetett — oldalát fogva, fejét hátravetve, arcát a legképtelenebb fintorokba torzítva —, Scrooge unokahúga, aki házasság révén lett az, éppoly szívből nevetett vele. Az egybegyűlt barátok pedig egy jottányit sem maradtak el mögöttük, s harsány kacagásban törtek ki.
„Ha, ha! Ha, ha, ha, ha!”
„Azt mondta, hogy a karácsony humbug, esküszöm!” kiáltotta Scrooge unokaöccse. „És komolyan is gondolta!”
„Még nagyobb szégyen rá nézve, Fred!” mondta felháborodottan Scrooge unokahúga. Áldottak legyenek a nők; ők soha semmit nem csinálnak fél szívvel. Mindig komolyan veszik a dolgot.
Nagyon csinos volt: rendkívül csinos. Gödröcskés, meglepett tekintetű, remek arcocskája volt; érett kis szája, amely mintha csókra termett volna — s kétségkívül csókolták is —; mindenféle kedves kis gödröcskék az állán, amelyek nevetéskor egymásba olvadtak; s olyan ragyogó szempárja, amilyet ember ilyen kis teremtés fejében még sosem látott. Egészében véve olyan volt, akit az ember ellenállhatatlannak mondana, tudják; de azért megnyugtatóan tökéletes is. Ó, egészen tökéletes.
„Mulatságos öreg fickó” mondta Scrooge unokaöccse, „ez az igazság; és nem is olyan kellemes ember, amilyen lehetne. De a vétkei magukban hordják büntetésüket, s nincs mit mondanom ellene.”
„Bizonyára nagyon gazdag, Fred” vetette közbe Scrooge unokahúga. „Legalábbis mindig ezt mondod nekem.”
„És aztán, kedvesem!” mondta Scrooge unokaöccse. „Semmi haszna a vagyonának. Nem tesz vele jót. Nem teszi kényelmessé az életét. Még az az öröme sincs meg — ha, ha, ha! —, hogy azt gondolja: egyszer majd MI húzunk belőle hasznot.”
„Nincs hozzá türelmem” jegyezte meg Scrooge unokahúga. Scrooge unokahúgának nővérei és a többi hölgy mind ugyanezt vallották.
„Ó, nekem van hozzá türelmem!” mondta Scrooge unokaöccse. „Sajnálom őt; ha akarnék, sem tudnék haragudni rá. Kit sújtanak rossz szeszélyei? Mindig őt magát. Most például a fejébe veszi, hogy nem kedvel bennünket, és nem jön el hozzánk vacsorára. Mi a következménye? Nem veszít sokat egy vacsorával.”
„Bizony, szerintem egy nagyon jó vacsorát veszít el” vágott közbe Scrooge unokahúga. Mindenki más is ugyanezt mondta, s hozzáértő bíráknak kellett őket tekintenünk, hiszen épp most vacsoráztak; a desszert ott állt az asztalon, ők pedig lámpafénynél a tűz köré gyűltek.
„Nos! Nagyon örülök, hogy ezt hallom” mondta Scrooge unokaöccse, „mert nem sok bizalmam van ezekben a fiatal háziasszonyokban. Mit szólsz hozzá, Topper?”
Topper tekintete nyilvánvalóan Scrooge unokahúgának egyik nővérén függött, mert azt felelte, hogy a nőtlen férfi szerencsétlen számkivetett, akinek nincs joga véleményt nyilvánítani az ügyben. Erre Scrooge unokahúgának nővére — a teltkarcsú, csipkegalléros, nem a rózsás — elpirult.
„Csak folytasd, Fred” mondta Scrooge unokahúga, tapsolva. „Sosem fejezi be, amibe belekezd! Micsoda nevetséges fickó!”
Scrooge unokaöccse újra nevetésben tört ki, és mivel lehetetlen volt megakadályozni, hogy a nevetés ragadós példája átragadjon mindenkire — noha a pufók nővér nagy erőfeszítéseket tett, hogy aromás ecettel elfojtsa —, valamennyien követték példáját.
– Csak azt akartam mondani – szólt Scrooge unokaöccse –, hogy azzal, hogy megutál bennünket, és nem mulat velünk, szerintem kellemes óráktól fosztja meg magát, amelyek semmi kárt nem okoznának neki. Biztos vagyok benne, hogy kellemesebb társaságot veszítene el, mint amilyet saját gondolataiban találhat, akár a dohos öreg irodájában, akár poros szobáiban. Elhatároztam, hogy minden évben ugyanilyen lehetőséget adok neki, akár tetszik, akár nem, mert sajnálom. Szidja a karácsonyt, amíg csak él, de nem tehet róla, hogy jobb véleménnyel legyen róla – fogadok rá –, ha azt látja, hogy évről évre jókedvűen elmegyek hozzá, és azt mondom: „Hogy van, Scrooge bácsi?” Ha csak annyit ér el, hogy rávegye: ötven fontot hagyjon szegény írnokára, már az is valami; és azt hiszem, tegnap sikerült megrendítenem.
Most rajtuk volt a sor, hogy nevessenek azon az ötleten, hogy Scrooge-ot megrendítették. De mivel igazán jólelkű volt, és nemigen törődött vele, min nevetnek, csak nevetgéljenek valamin, ő is vidámította őket, és örömmel körbeadta az üveget.
Tea után zenéltek egy kicsit. Zenekedvelő család volt, és ha vidám kórusdalra vagy csúfolódó dalra zendítettek, tudták a dolgukat, ezt elhihetik nekem; különösen Topper, aki pompásan dörmögött basszusban, anélkül hogy homlokán kidagadtak volna az erek, vagy elvörösödött volna az arca. Scrooge unokahúga szépen hárfázott; egyebek közt eljátszott egy egyszerű kis dallamot is (igazán semmiség volt: két perc alatt meg lehetett tanulni fütyülni), amelyet ismert az a gyermek, aki annak idején elhozta Scrooge-ot az internátusból, amint arra a Karácsony Szelleme emlékeztette. Amikor felhangzott ez a dallam, mindaz, amit a Szellem megmutatott neki, eszébe jutott; egyre jobban meglágyult a szíve, és arra gondolt, ha évekkel ezelőtt gyakran hallgathatta volna, saját kezével is kiművelhette volna magában az élet jóságát, a maga boldogságára, anélkül hogy Jacob Marley sírját ásó sírásó ásójához kellett volna folyamodnia.
De nem az egész estét töltötték zenéléssel. Kisvártatva zálogjátékot játszottak; mert néha jó gyermeknek lenni, és karácsonykor különösen, amikor a hatalmas Alapító maga is gyermek volt. De várjunk csak! Előbb bújócskát játszottak, bekötött szemmel. Hát persze, hogy azt. Én éppoly kevéssé hiszem, hogy Topper valóban vak volt, mint ahogy azt, hogy a csizmájában volt a szeme. Meggyőződésem, hogy ő és Scrooge unokaöccse összejátszottak, s ezt a Jelen Karácsony Szelleme is tudta. Ahogyan a csipkés főkötőt viselő pufók nővér után loholt, az már az emberi hiszékenységgel való visszaélés volt. Felborogatta a tűzszerszámokat, átesett a székeken, nekikoccant a zongorának, a függönyök közt fuldoklott: amerre a nővér ment, ő is arra ment! Mindig tudta, hol van a pufók nővér. Senki mást nem akart elkapni. Ha valaki szándékosan nekiütközött (némelyek így is tettek), úgy tett, mintha megpróbálná megragadni, ami sértette volna az illető értelmét, aztán nyomban a pufók nővér felé oldalazott. Az gyakran felkiáltott, hogy ez nem igazságos; és valóban nem volt az. De amikor végül mégis elkapta, amikor minden selyemsuhogása és gyors, előtte elsuhanó libbenése ellenére sikerült egy olyan sarokba szorítania, ahonnan nem volt menekvés, akkor viselkedése egyenesen felháborítóvá vált. Hogy úgy tett, mintha nem ismerné fel; hogy azt színlelte, meg kell tapintania a főkötőjét, majd bizonyosságot kell szereznie kilétéről azzal, hogy megnyom egy bizonyos gyűrűt az ujján, és egy bizonyos láncot a nyakán: aljas, szörnyű dolog volt! Kétség sem fér hozzá, hogy megmondta neki a véleményét, amikor egy másik bekötött szemű játékos került sorra, és ők ketten olyan bizalmasan sugdolóztak a függönyök mögött.
Scrooge unokahúga nem vett részt a bekötött szemű bújócskában, hanem egy nagy karosszékben és lábtartón helyezkedett el kényelmesen, egy otthonos sarokban, közvetlenül a Szellem és Scrooge előtt. A zálogjátékba azonban bekapcsolódott, és valamennyi betűvel csodálatosan tudta szeretni a kedvesét. A „Hogyan, mikor és hol?” játékban szintén remekelt, és Scrooge unokaöccsének titkos örömére fölényesen legyőzte nővéreit; pedig azok is eszes lányok voltak, ahogy Topper tanúsíthatta volna. Talán húszan is lehettek ott, fiatalok és idősebbek, de mind játszottak, Scrooge is. Annyira belefeledkezett a játékba, hogy egészen megfeledkezett róla: a hangját nem hallják; néha hangosan kiáltotta be a találgatását, és gyakran el is találta a választ. Mert Scrooge élesebb volt a legélesebb tűnél, a legjobb Whitechapel-tűnél is, amelyről szavatolták, hogy nem vágja el a szemet, bármilyen tompának képzelte is magát.
A Szellem nagyon örült, hogy ilyen hangulatban találta, és olyan jóindulattal nézett rá, hogy Scrooge gyermekként könyörgött: maradhasson ott, amíg a vendégek el nem mennek. A Szellem azonban azt mondta, ez nem lehetséges.
– Itt egy új játék! – mondta Scrooge. – Fél óra, Szellem, csak fél óra!
Az „Igen és nem” nevű játék következett: Scrooge unokaöccsének gondolnia kellett valamire, a többieknek pedig ki kellett találniuk, mi az; ő csak igennel vagy nemmel felelhetett a kérdéseikre, ahogy a válasz kívánta. A gyors kérdezgetésből kiderült, hogy egy állatra gondol, élő állatra, meglehetősen kellemetlen állatra, vadállatra, amely néha morog és röfög, máskor beszél, Londonban él, az utcákon járkál, nem mutogatják, senki sem vezeti, nem él állatkertben, sohasem ölik meg a piacon, és nem ló, szamár, tehén, bika, tigris, kutya, disznó, macska vagy medve. Minden új kérdésre az unokaöccs újabb harsány nevetéssel válaszolt; annyira csiklandozta a jókedv, hogy fel kellett kelnie a pamlagról, és dobbantania kellett. Végül a pufók nővér is hasonló állapotba került, és felkiáltott:
– Kitaláltam! Tudom, mi az, Fred! Tudom, mi az!
– Mi az? – kiáltotta Fred.
– A te Scro-o-o-o-oge bácsid!
És valóban az volt. Mindenki csodálta a találatot, bár némelyek kifogásolták, hogy a „Medve?” kérdésre „igent” kellett volna felelni; hiszen a tagadó válasz elég lett volna ahhoz, hogy elterelje gondolataikat Scrooge úrról, feltéve, hogy egyáltalán eszükbe jutott volna ilyesmire gondolni.
– Biztos vagyok benne, hogy sok örömet szerzett nekünk – mondta Fred –, és hálátlanság volna, ha nem innánk az egészségére. Éppen kéznél van egy pohár forralt bor; hát azt mondom: „Scrooge bácsi!”
– Nos hát! Scrooge bácsira! – kiáltották.
– Vidám karácsonyt és boldog új esztendőt az öregnek, akármi légyen is! – mondta Scrooge unokaöccse. – Tőlem nem fogadná el, de azért legyen része benne. Scrooge bácsira!
Scrooge bácsi észrevétlenül olyan jókedvű és könnyű szívű lett, hogy ő is koccintott volna az őt észre sem vevő társaságra, és hallhatatlan beszédben köszönetet mondott volna nekik, ha a Szellem időt hagy rá. De az egész jelenet elszállt unokaöccse utolsó szavának leheletében, és ő meg a Szellem ismét útnak indultak.
Sokat láttak és messzire jutottak, sok otthont felkerestek, de mindenütt boldog vég várt rájuk. A Szellem betegágyak mellett állt, és a betegek vidámak voltak; idegen országokban, és az ott élők otthon érezték magukat; küzdelmes sorsú emberek mellett, és azok türelemmel viselték, mert nagyobb remény táplálta őket; a szegénységben, és az gazdagság volt. Szeretetházban, kórházban és börtönben, a nyomor minden menedékhelyén, ahol az ember hiú, rövid életű hatalma nem zárta el az ajtót, és nem rekesztette ki a Szellemet, áldást hagyott maga után, és tanításait Scrooge lelkére kötötte.
Hosszú éjszaka volt, ha egyáltalán csak egy éjszaka volt; Scrooge ugyanis kételkedett ebben, mert a karácsonyi ünnepek mintha abba az időbe sűrűsödtek volna össze, amelyet együtt töltöttek. Különös volt az is, hogy miközben Scrooge külsőre változatlan maradt, a Szellem egyre öregebb lett, szemmel láthatóan megöregedett. Scrooge észrevette a változást, de nem szólt róla, míg el nem hagytak egy gyermekeknek rendezett vízkereszti ünnepséget. Amikor egy nyílt helyen megálltak, és a Szellemre nézett, észrevette, hogy megőszült a haja.
– Oly rövid életűek a szellemek? – kérdezte Scrooge.
– Az én életem ezen a földgolyón igen rövid – felelte a Szellem. – Ma éjjel véget ér.
– Ma éjjel! – kiáltott Scrooge.
– Ma éjjel, éjfélkor. Hallod? Közeledik az idő.
Abban a pillanatban a harangok negyed tizenkettőt ütöttek.
– Bocsáss meg, ha nem jogos a kérdésem – mondta Scrooge, miközben figyelmesen a Szellem köntösét nézte –, de valami különöset látok, ami nem tartozik hozzád, és kilóg a szegélyed alól. Láb az, vagy karom?
– Lehet, hogy karom, mert hús van rajta – felelte szomorúan a Szellem. – Nézd csak.
Köntöse redői közül két gyermeket hozott elő; nyomorultakat, alávalókat, rémítőket, förtelmeseket, szerencsétleneket. Térdre borultak a lábánál, és ruhája szegélyébe kapaszkodtak.
„Ó, ember! Nézz ide. Nézz, nézz le ide!” kiáltott a Szellem.
Egy fiú és egy leány volt. Sárgák, soványak, rongyosak, dühös tekintetűek, farkasszerűek; de alázatukban ők is a földre borultak. Ahol a bájos ifjúságnak kellett volna megtöltenie vonásaikat, s legfrissebb színeivel bevonnia őket, ott az öregséghez hasonló aszott, ráncos kéz csípte, csavarta, tépte cafatokra arcukat. Ahol angyalok ülhettek volna trónuson, ott ördögök lappangtak, és fenyegetően villogtatták szemüket. Az emberi létnek semmiféle változása, lealjasodása vagy eltorzulása, a csodálatos teremtés valamennyi titokzatos fokán, nem szült még ily rettenetes, iszonyú szörnyeket.
Scrooge rémülten hátrahőkölt. Mikor így megmutatták neki őket, megpróbálta azt mondani, hogy szép gyermekek, de a szavak inkább a torkán akadtak, semhogy ekkora hazugságban bűnrészesek legyenek.
„Szellem! A tieid?” Scrooge nem tudott többet mondani.
„Az emberéi” – mondta a Szellem, lenézve rájuk. „És hozzám kapaszkodnak, atyáik ellenében kérve oltalmat. Ez a fiú a Tudatlanság. Ez a leány a Nélkülözés. Óvakodj mindkettőtől, és mindazoktól, akik hozzájuk hasonlók, de leginkább ettől a fiútól óvakodj, mert homlokára azt látom írva, hogy Végzet, hacsak el nem törlik az írást. Tagadd csak!” kiáltotta a Szellem, a város felé nyújtva kezét. „Rágalmazd azokat, akik ezt megmondják nektek! Fogadd el a magad pártos céljai érdekében, s tedd még rosszabbá. Aztán várd ki a végét!”
„Nincs nekik menedékük vagy segítségük?” kiáltott Scrooge.
„Nincsenek börtönök?” mondta a Szellem, utoljára fordulva hozzá, az ő saját szavait idézve. „Nincsenek dologházak?”
Az óra tizenkettőt ütött.
Scrooge körülnézett a Szellem után, de nem látta. Amint az utolsó ütés rezgése is elhalt, eszébe jutott az öreg Jacob Marley jóslata; fölemelte szemét, és megpillantott egy ünnepélyes Fantomot, lepelbe burkolózva, csuklyával a fején. A föld fölött gomolygó ködként közeledett felé.
Negyedik rész
A Fantom lassan, komolyan, hangtalanul közeledett. Mikor odaért hozzá, Scrooge térdre ereszkedett; mert úgy tetszett, hogy a levegőt is ború és titokzatosság tölti el, amerre ez a Szellem halad.
Mélyfekete ruha borította, amely elrejtette fejét, arcát, alakját, s semmit sem hagyott láthatóvá belőle, csupán egy kinyújtott kezet. E kéz nélkül nehéz lett volna alakját elválasztani az éjszakától, s megkülönböztetni az őt körülvevő sötétségtől.
Érezte, hogy magas és méltóságteljes, amint melléje ért, és titokzatos jelenléte ünnepélyes rettegéssel töltötte el. Többet nem tudott róla, mert a Szellem sem nem beszélt, sem nem mozdult.
„A Jövendő Karácsony Szellemének jelenlétében vagyok?” kérdezte Scrooge.
A Szellem nem felelt, csak előremutatott a kezével.
„Olyan dolgok árnyait készül megmutatni nekem, amelyek még nem történtek meg, de a ránk váró időben meg fognak történni” – folytatta Scrooge. „Úgy van, Szellem?”
A ruha felső része egy pillanatra redőibe húzódott, mintha a Szellem meghajtotta volna a fejét. Ez volt az egyetlen válasz, amelyet kapott.
Bár addigra jól hozzászokott a szellemek társaságához, Scrooge annyira félt a néma alaktól, hogy lába remegett alatta, és alig tudott megállni, amikor el akarta kísérni. A Szellem egy pillanatra megállt, mintha állapotát figyelné, és időt adna neki, hogy erőre kapjon.
Scrooge azonban ettől csak még rosszabbul lett. Borzongató, bizonytalan rémület fogta el, amint arra gondolt, hogy a homályos lepel mögül szellemszemek szegeződnek rá mereven, míg ő, bármennyire meresztette is a magáét, nem látott mást, csak egy kísérteties kezet és egy nagy halom feketeséget.
„Jövő Szelleme!” kiáltott fel. „Jobban félek öntől, mint bármely kísértettől, akit valaha láttam. De tudom, hogy jót akar velem tenni, és remélem, hogy még élek annyit, hogy más emberré váljak, mint amilyen voltam; ezért kész vagyok önnel tartani, és hálás szívvel fogadom. Nem szól hozzám?”
Nem felelt. Keze egyenesen előre mutatott.
„Vezessen!” mondta Scrooge. „Vezessen! Gyorsan fogy az éjszaka, s tudom, drága az idő. Vezessen, Szellem!”
A Fantom úgy távolodott el, ahogy közeledett. Scrooge ruhájának árnyékában követte; úgy érezte, az tartja fenn, és viszi magával.
Alig látszott, hogy belépnek a városba; inkább úgy tűnt, maga a város sarjad körülöttük, s saját akaratából veszi őket körül. Mégis ott voltak a kellős közepén, a tőzsdén, a kereskedők között; azok sietve jártak fel-alá, zsebükben csörgették a pénzt, csoportokban beszélgettek, órájukra pillantottak, és gondolataikba merülve játszadoztak nagy arany pecsétgyűrűikkel; és így tovább, éppen úgy, ahogy Scrooge gyakran látta őket.
A Szellem megállt egy kisebb üzletember-csoport mellett. Scrooge észrevette, hogy a kéz feléjük mutat, hát közelebb lépett, hogy meghallgassa, miről beszélnek.
„Nem” – mondta egy nagy, kövér férfi, akinek roppant álla volt. „Akárhogy nézem, nem sokat tudok róla. Csak azt tudom, hogy meghalt.”
„Mikor halt meg?” kérdezte egy másik.
„Azt hiszem, tegnap éjjel.”
„Nahát, mi baja volt?” kérdezte egy harmadik, miközben hatalmas mennyiségű tubákot vett ki egy igen nagy tubákos szelencéből. „Azt hittem, sohasem hal meg.”
„Isten tudja” – mondta az első, ásítva.
„Mit csinált a pénzével?” kérdezte egy piros képű úriember, akinek az orra végén lelógó kinövés himbálózott, akár a kakas taraja.
„Nem hallottam róla” – mondta az állas férfi, újra ásítva. „Talán a cégére hagyta. Nekem nem hagyott semmit. Ennyit tudok.”
Ezt a tréfát általános nevetés fogadta.
„Olcsó temetés lesz, az bizonyos” – mondta ugyanaz a beszélő. „Mert becsületemre mondom, nem tudok senkiről, aki elmenne rá. Mit szólnának, ha összeállnánk, és önként jelentkeznénk?”
„Én elmegyek, ha ebédet adnak” – jegyezte meg az orrán lógó kinövéses úriember. „De ha részt veszek benne, etetniük kell.”
Újabb nevetés.
„Nos, mindnyájatok közül én vagyok a legönzetlenebb, végül is” – mondta az első beszélő. „Fekete kesztyűt sosem hordok, és ebédet sem eszem. De felajánlom, hogy elmegyek, ha más is tart velem. Most, hogy belegondolok, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy nem én voltam a legjobb barátja; hiszen valahányszor találkoztunk, megálltunk és beszélgettünk. Isten áldja!”
A beszélők és hallgatók elsétáltak, s más csoportokba vegyültek. Scrooge ismerte ezeket az embereket, és magyarázatért a Szellemre tekintett.
A Fantom besiklott egy utcába. Ujja két találkozó emberre mutatott. Scrooge ismét hallgatózni kezdett, azt gondolva, hogy talán itt rejlik a magyarázat.
Ezeket az embereket is tökéletesen ismerte. Üzletemberek voltak, igen gazdagok és nagy tekintélyűek. Mindig ügyelt rá, hogy jó benyomást tegyen rájuk: üzleti szempontból, természetesen; szigorúan csak üzleti szempontból.
„Hogy van?” kérdezte az egyik.
„Hogy van?” felelte a másik.
„Nos!” mondta az első. „Az ördög végre elvitte, ami neki járt, mi?”
„Úgy hallom” – felelte a második. „Hideg van, mi?”
„Karácsony táján illik az időhöz. Gondolom, nem korcsolyázik?”
„Nem. Nem. Más dolgunk is van. Jó reggelt!”
Egyetlen szó sem esett több. Így találkoztak, így beszélgettek, és így váltak el.
Scrooge először csodálkozott, hogy a Szellem ilyen jelentéktelennek látszó beszélgetéseknek tulajdonít fontosságot; de biztosra vette, hogy rejtett céljuk van, és igyekezett kitalálni, mi lehet az. Aligha lehetett közük Jacob, az öreg üzlettársa halálához, mert az a múltban történt, ennek a Szellemnek pedig a jövő volt a hatásköre. Olyasvalakit sem tudott felidézni, aki közvetlen kapcsolatban állt volna vele, s akire ezek a szavak vonatkozhattak volna. De cseppet sem kételkedett abban, hogy akikről szó van, azok példája valami rejtett tanulságot tartogat saját javulására; ezért elhatározta, hogy emlékezetébe vési minden hallott szót és minden látott dolgot, különösen pedig figyeli majd saját árnyékát, ha megjelenik. Arra számított ugyanis, hogy jövendőbeli önmaga viselkedése megadja majd a hiányzó kulcsot, és megfejti számára ezeket a talányokat.
Ott helyben körülnézett, hátha meglátja saját képmását; ám megszokott sarkában egy másik férfi állt, és bár az óra a szokott napszakot mutatta, amikor ő ott szokott lenni, a kapun át beözönlő tömegben nem látott magához hasonlót. Ez azonban alig lepte meg, mert már forgatta fejében az életmódváltást, és azt hitte, remélte, hogy ennek jeleként láthatja újonnan született elhatározásait valóra válni.
A Fantom némán és sötéten állt mellette, kinyújtott kezével. Mikor Scrooge felriadt töprengő keresgéléséből, a kéz tartásából és a hozzá viszonyított helyzetéből úgy vélte, hogy a Láthatatlan Szemek élesen rászegeződnek. Megborzongott, és fázni kezdett.
Elhagyták a nyüzsgő környéket, és a város egy félreeső részébe mentek, ahová Scrooge még sohasem jutott el, bár tudta, hol fekszik, és rossz hírét is ismerte. Az utcák mocskosak és szűkek voltak; a boltok és házak nyomorúságosak; az emberek félmeztelenek, részegek, lomposak, csúnyák. A sikátorok és kapualjak, akár megannyi pöcegödör, bűzt, szennyet és életet okádtak a kanyargó utcákra; az egész negyedet átjárta a bűn, a mocsok és a nyomor.
Messze bent ebben a hírhedt tanyában állt egy alacsony homlokú, előrebukó bolt, eresztető alatt; vasat, ócska rongyot, üveget, csontot és zsíros hulladékot vettek benne. Odabent a padlón rozsdás kulcsok, szegek, láncok, zsanérok, reszelők, mérlegek, súlyok és mindenféle ócskavas halmai tornyosultak. Olyan titkok születtek és rejtőztek az illetlen rongyok hegyeiben, a megromlott zsiradék tömegeiben és a csontok sírhalmaiban, amelyekbe kevesen kívántak volna betekinteni. Az árui között, egy régi téglákból rakott szénkályha mellett egy csaknem hetvenéves, ősz hajú gazember ült; a kinti hideg ellen különféle foszlányokból összetákolt, egy zsinórra aggatott, piszkos függönnyel védte magát, és a nyugodt visszavonultság minden kényelmével pipázott.
Scrooge és a Fantom éppen akkor lépett e férfi elé, amikor egy nehéz batyut cipelő asszony besurrant a boltba. Alig tette be azonban a lábát, egy másik, hasonlóképpen megrakodott asszony is bejött; nyomában pedig egy megfakult feketébe öltözött férfi, akit nem kevésbé megdöbbentett a látványuk, mint őket egymás felismerése. Rövid, néma ámulat után, amelyhez a pipázó öreg is csatlakozott, mindhárman nevetésben törtek ki.
„Hadd legyen csak a takarítónő az első!” kiáltotta az, aki előbb lépett be. „A mosónő legyen csak a második, a temetkezési vállalkozó embere pedig a harmadik. Nézze csak, öreg Joe, micsoda szerencse! Mind a hárman itt találkoztunk, anélkül hogy ezt terveztük volna!”
„Jobb helyen nem is találkozhattak volna” mondta öreg Joe, miközben kivette a pipát a szájából. „Jöjjenek a hátsó szobába. Maguk már réges-rég bejáratosak oda; a másik kettő sem idegen. Várjanak, amíg becsukom a bolt ajtaját. Ah! Hogy nyikorog! Azt hiszem, nincs még egy ilyen rozsdás vasdarab az üzletben, mint a saját zsanérja; és bizonyára ilyen öreg csont sincs itt még egy, mint az enyém. Ha-ha! Mindannyian illünk a mesterségünkhöz, jól összeválogattak bennünket. Jöjjenek a hátsó szobába. Jöjjenek csak!”
A hátsó szoba a rongyfüggöny mögötti tér volt. Az öreg egy régi lépcsőrúd segítségével összekotorta a tüzet, majd pipaszárával megigazította füstös lámpája kanócát — éjszaka volt —, aztán ismét a szájába vette a pipát.
Mialatt ezt tette, az asszony, aki már megszólalt, a földre hajította a batyuját, és kihívó tartással leült egy sámlira; könyökét térdére támasztotta, és merész, dacos pillantást vetett a másik kettőre.
„Hát aztán? Mit számít, Dilber asszony?” mondta az asszony. „Mindenkinek joga van gondoskodni magáról. Ő mindig is így tett.”
„Bizony, ez igaz!” mondta a mosónő. „Senki sem inkább, mint ő.”
„Akkor ne álljon ott úgy, bámulva, mintha félne, asszonyom; ki tudja meg? Azt hiszem, egyikünk sem akarja a másik kabátját szellőztetni.”
„Nem, dehogy!” mondta egyszerre Dilber asszony és a férfi. „Reméljük is, hogy nem.”
„Jól van hát!” kiáltotta az asszony. „Ennyi elég. Kit érhet baj, ha néhány efféle holmi odavész? A halottat, gondolom, nem.”
„Nem, dehogy” mondta nevetve Dilber asszony.
„Ha azt akarta, hogy halála után is megmaradjanak neki, az a gonosz, fösvény vénember, miért nem viselkedett rendesen életében? Ha úgy tett volna, lett volna valakije, aki gondját viseli, amikor a Halál lecsapott rá, ahelyett hogy ott feküdt volna egyedül, és úgy lehelte ki a lelkét.”
„Ez a legigazabb szó, amit valaha mondtak” mondta Dilber asszony. „Megérdemelte.”
„Bárcsak egy kicsit súlyosabb lett volna a büntetése” felelte az asszony; „és elhiheti, az lett volna, ha még bármi másra rátehetem a kezem. Bontsa ki azt a batyut, öreg Joe, és mondja meg, mennyit ér. Beszéljen nyíltan. Nem félek elsőnek lenni, és attól sem, hogy ők meglátják. Azt hiszem, mindannyian elég jól tudjuk, hogy már azelőtt is a magunk hasznára vettünk ezt-azt, hogy itt találkoztunk. Nem bűn az. Bontsa ki, Joe.”
Barátai lovagiassága azonban nem engedte ezt; a megfakult feketébe öltözött férfi tört elsőnek utat, és előállt a zsákmányával. Nem volt sok. Egy-két pecsétnyomó, egy ceruzatartó, egy pár inggomb és egy nem túl értékes bross, ennyi volt az egész. Öreg Joe egyenként megvizsgálta és megbecsülte őket; az összegeket, amelyeket hajlandó volt adni értük, krétával a falra írta, majd összeadta, amikor látta, hogy nincs több.
„Ez az elszámolás” mondta Joe, „és egy fillérrel sem adnék többet, még ha azért meg is főznének, hogy nem teszem. Ki következik?”
Dilber asszony következett. Lepedők és törülközők, némi viseltes ruha, két régimódi ezüst kiskanál, egy cukorfogó és néhány csizma. Az ő számláját ugyanígy tüntették fel a falon.
„Én mindig túl sokat adok a hölgyeknek. Ez a gyöngém, és így teszem tönkre magam” mondta öreg Joe. „Ez az elszámolása. Ha még egy pennyt kérne tőlem, és alkudozni kezdene, megbánnám, hogy ilyen bőkezű voltam, és levonnék belőle fél koronát.”
„Most pedig bontsa ki az én batyumat, Joe” mondta az első asszony.
Joe térdre ereszkedett, hogy kényelmesebben kibonthatja, és miután jó sok csomót kioldott, előhúzott egy nagy, nehéz tekercset, valami sötét anyagból.
„Hogy hívja ezt?” kérdezte Joe. „Ágyfüggöny!”
„Ah!” felelte az asszony nevetve, és keresztbe tett karjára hajolt. „Ágyfüggöny!”
„Ugye nem azt akarja mondani, hogy lehúzta, karikástul, miközben ő ott feküdt?” kérdezte Joe.
„De igen” felelte az asszony. „Miért ne?”
„Maga arra született, hogy vagyonra tegyen szert” mondta Joe, „és bizonyára sikerülni is fog.”
„Biztosíthatom, nem fogom vissza a kezem, ha kinyújtva bármit megkaparintok vele, egy olyan ember kedvéért, amilyen Ő volt” felelte higgadtan az asszony. „Csak ne cseppentse rá azt az olajat a takarókra.”
„Az ő takarói?” kérdezte Joe.
„Ki máséi lennének, gondolja?” felelte az asszony. „Aligha fog megfázni nélkülük, azt hiszem.”
„Remélem, nem valami ragályos bajban halt meg? Mi?” kérdezte öreg Joe, félbehagyva a munkát és felnézve.
„Ne féljen ettől” felelte az asszony. „Nem szerettem annyira a társaságát, hogy efféle dolgok miatt ott ólálkodjam körülötte, ha mégis úgy lett volna. Nézze csak végig azt az inget, míg bele nem fájdul a szeme; nem talál rajta sem lyukat, sem elvékonyodott részt. Ez volt a legjobb inge, mégpedig szép darab. Elpocsékolták volna, ha nem kerül a kezembe.”
„Mit nevez maga elpocsékolásnak?” kérdezte öreg Joe.
„Hogy ráadják, és abban temessék el, természetesen” felelte nevetve az asszony. „Valaki olyan ostoba volt, hogy ezt tegye, de én újra levettem róla. Ha a karton nem elég jó erre a célra, akkor semmire sem jó. A testnek éppolyan megfelelő. Nem nézhet ki csúnyábban, mint abban az ingben.”
Scrooge rémülten hallgatta ezt a párbeszédet. Ahogy a szűkös lámpafénynél zsákmányuk körül csoportosulva ültek, olyan utálattal és undorral nézett rájuk, amely aligha lett volna nagyobb, ha szemérmetlen démonok lettek volna, akik magát a holttestet árusítják.
„Ha-ha!” nevetett ugyanaz az asszony, amikor öreg Joe egy pénzzel teli flanelzacskót vett elő, és a földre öntve megszámolta a zsákmányukat. „Hát így végződik a dolog! Életében mindenkit elriasztott magától, hogy halála után nekünk jusson a haszon! Ha-ha-ha!”
„Szellem!” mondta Scrooge, tetőtől talpig reszketve. „Látom, látom. Ennek a szerencsétlen embernek az esete az enyém is lehet. Most az én életem is arra tart. Irgalmas ég, mi ez!”
Rémülten hátrahőkölt, mert a jelenet megváltozott, és most szinte egy ágyat érintett; csupasz, függöny nélküli ágyat, amelyen egy foszlott lepedő alatt valami feküdt betakarva, s bár néma volt, rettenetes nyelven beszélt.
A szoba nagyon sötét volt, túlságosan sötét ahhoz, hogy bármit is pontosan meg lehessen figyelni, Scrooge mégis körülnézett, egy titkos ösztönnek engedelmeskedve, mert tudni akarta, miféle szobában van. A kinti levegőben felderengő halvány fény egyenesen az ágyra esett; rajta pedig, kifosztva és elhagyatva, őrizetlenül, megsiratatlanul, gondozatlanul feküdt annak az embernek a teste.
Scrooge a Fantom felé pillantott. Annak mozdulatlan keze a fejre mutatott. A takaró oly hanyagul volt ráigazítva, hogy Scrooge-nak csak a legkisebb mozdulatot kellett volna tennie, egyetlen ujját megmozdítania, és máris feltárul az arc. Eszébe jutott, milyen könnyű volna, érezte, milyen könnyen megtehetné, és vágyott is rá; de éppoly kevéssé volt képes félrehúzni a leplet, mint elűzni az oldalán álló kísértetet.
Ó, hideg, hideg, merev, rettenetes Halál, állítsd fel itt oltárodat, és díszítsd fel mindazzal a rémséggel, amivel csak rendelkezel: hiszen ez a te birodalmad! De a szeretett, tisztelt és megbecsült főn egyetlen hajszálat sem fordíthatsz rettenetes céljaidra, egyetlen vonását sem teheted utálatossá. Nem arról van szó, hogy a kéz nehéz, és elengedve lehanyatlik; nem arról, hogy a szív és az érverés megállt; hanem arról, hogy a kéz nyílt, bőkezű és igaz volt; a szív bátor, meleg és gyöngéd; az érverés pedig emberi. Sújts le, Árnyék, sújts le! És lásd, amint jó cselekedetei a sebből sarjadnak, hogy halhatatlan élettel vessék be a világot!
E szavakat senki sem mondta ki Scrooge fülébe, mégis hallotta őket, miközben az ágyra nézett. Arra gondolt, ha ezt az embert most életre lehetne kelteni, mi volna a legelső gondolata? Kapzsiság, kemény üzletelés, szorongató gondok? Bizony, gazdagon juttatták el a végéhez!
Ott feküdt a sötét, üres házban, ahol sem férfi, sem nő, sem gyermek nem akadt, aki elmondhatta volna: „Jó volt hozzám ebben vagy abban”, s akiben egyetlen kedves szó emléke is arra indított volna, hogy ő is jó legyen hozzá. Egy macska kaparta az ajtót, a tűzhely kőlapja alól pedig rágcsáló patkányok nesze hallatszott. Scrooge nem mert arra gondolni, mit keresnek a halottas szobában, és miért nyugtalankodnak, miért háborognak annyira.
„Szellem!” – mondta. „Rettenetes hely ez. Hidd el, ha elhagyom is, tanulságát nem hagyom magam mögött. Menjünk!”
A Szellem továbbra is mozdulatlan ujjal mutatott a fejre.
„Értelek – felelte Scrooge –, és meg is tenném, ha tudnám. De nincs hozzá hatalmam, Szellem. Nincs hatalmam.”
A Szellem ismét mintha rátekintett volna.
„Ha van a városban valaki, akit megindít ennek az embernek a halála – mondta Scrooge valósággal gyötrődve –, mutasd meg nekem azt az embert, Szellem, kérve kérlek!”
A Fantom egy pillanatra szárnyként terítette elé sötét palástját, majd visszahúzta, és nappali fényben úszó szobát tárt fel, benne egy anyával és gyermekeivel.
Az asszony várt valakit, szorongó türelmetlenséggel: fel-alá járkált a szobában, minden neszre összerezzent, kinézett az ablakon, az órára pillantott, megpróbált varrni, de hiába, s alig bírta elviselni, hogy a gyermekek játék közben hangoskodjanak.
Végre meghallatszott a régóta várt kopogás. Az asszony az ajtóhoz sietett, és férjével találkozott; fiatalember volt, de arca gondoktól barázdált és lehangolt. Most különös kifejezés ült rajta: komoly öröm, amelyet szégyellt, s amelyet igyekezett elfojtani.
Leült a tűz mellett neki félretett vacsorához; amikor pedig az asszony halkan megkérdezte, mi újság – de csak hosszú hallgatás után –, láthatóan zavarba jött, hogyan feleljen.
„Jó hír?” – kérdezte az asszony, hogy megkönnyítse a dolgát. „Vagy rossz?”
„Rossz” – felelte.
„Teljesen tönkrementünk?”
„Nem. Még van remény, Caroline.”
„Ha megenyhül – mondta az asszony döbbenten –, akkor van! Semmi sem reménytelen, ha ilyen csoda történt.”
„Már nem enyhülhet meg – mondta a férje. – Meghalt.”
Az asszony szelíd és türelmes teremtés volt, ha az arca igazat mondott; lelkében azonban hálát érzett, mikor ezt meghallotta, és összekulcsolt kézzel ki is mondta. A következő pillanatban már bocsánatot kért, és megbánta, amit mondott; de szívének első érzése ez volt.
„Amit az a félig részeg asszony mondott nekem tegnap este, amikor megpróbáltam bejutni hozzá, és egyheti haladékot kérni – s amit csak ürügynek véltem, hogy lerázzon –, teljesen igaznak bizonyult. Nemcsak nagyon beteg volt, hanem már haldoklott is.”
„Kire száll át az adósságunk?”
„Nem tudom. De addigra előteremtjük a pénzt; s ha mégsem, akkor valóban balszerencse volna, ha ilyen könyörtelen hitelező utódjára találnánk. Ma éjjel nyugodt szívvel alhatunk, Caroline!”
Igen. Akárhogy szépítgették is, könnyebb lett a szívük. A gyermekek arca, akik elcsendesedve, egymás mellé húzódva hallgatták azt, amiből oly keveset értettek, derűsebb lett; és ennek az embernek a halálától boldogabbá vált az otthonuk! A Szellem csupán örömet tudott mutatni neki, amit ez az esemény keltett.
„Mutass valami gyöngédséget, amely egy halálhoz kapcsolódik – mondta Scrooge –, különben az imént elhagyott sötét szoba örökre előttem lebeg majd, Szellem.”
A Szellem több, Scrooge számára ismerős utcán vezette végig; ő pedig menet közben ide-oda pillantott, hátha meglátja önmagát, de sehol sem tűnt fel. Beléptek szegény Bob Cratchit házába – abba a lakásba, ahol korábban már járt –, és az anyát meg a gyermekeket a tűz körül ülve találták.
Csend. Nagy csend. A zajos kis Cratchitek némán ültek, akár a szobrok, az egyik sarokban, és Petert nézték, akinek könyv feküdt előtte. Az anya és a lányok varrtak. De bizony nagy csend volt!
„»És magához vett egy gyermeket, közéjük állította.«”
Hol hallotta Scrooge ezeket a szavakat? Nem álmodta őket. A fiúnak kellett felolvasnia, miközben ő és a Szellem átlépte a küszöböt. Miért nem folytatta?
Az anya letette munkáját az asztalra, és kezét az arcához emelte.
„Bántja a szememet a szín” – mondta.
A szín? Ó, szegény kis Tiny Tim!
„Most már megint jobban vannak – mondta Cratchitné. – Gyertyafénynél elgyengül a szemem; és a világért sem szeretném, ha apátok gyenge szemmel látna, amikor hazajön. Mindjárt itt kell lennie.”
„Már el is múlt az ideje – felelte Peter, és becsukta a könyvét. – De úgy rémlik, az utóbbi néhány estén valamivel lassabban jött haza, mint régebben, anyám.”
Megint nagyon csendben maradtak. Végül az anya megszólalt, nyugodt, derűs hangon, amely csak egyszer remegett meg:
„Emlékszem, hogy futott vele a vállán… emlékszem, milyen sebesen futott Tiny Timmel a vállán.”
„Én is emlékszem rá!” – kiáltotta Peter. „Sokszor.”
„Én is!” – kiáltotta egy másik. És mind így voltak vele.
„De olyan könnyű volt vinni – folytatta az asszony, munkájára szegezve tekintetét –, és az apja úgy szerette, hogy nem esett nehezére. Egyáltalán nem. És ott van apátok az ajtóban!”
Kisietett, hogy elébe menjen; a kis Bob pedig belépett, nyakába tekert sáljával – szegénynek szüksége is volt rá. Teája már ott várta a tűzhely párkányán, és mindnyájan azon versengtek, ki segíthet neki a legtöbbet. Aztán a két kis Cratchit Bob térdére mászott, és mindegyik a maga kis arcát apjukéhoz szorította, mintha azt mondanák: „Ne törődj vele, apám. Ne szomorkodj!”
Bob nagyon jókedvű volt velük, és kedvesen szólt a család minden tagjához. Megnézte az asztalon heverő munkát, és megdicsérte Cratchitné és a lányok szorgalmát, gyorsaságát. Azt mondta, vasárnapra jóval előbb elkészülnek.
„Vasárnap! Akkor ma kint voltál, Robert?” – kérdezte a felesége.
„Igen, kedvesem – felelte Bob. – Bárcsak te is eljöhettél volna. Jót tett volna látnod, milyen zöld ott minden. De sokszor fogod még látni. Megígértem neki, hogy vasárnaponként kimegyek oda. Az én kicsi, kicsi gyermekem!” – kiáltotta Bob. „Az én kicsi gyermekem!”
Hirtelen megtört, nem tudta visszatartani magát. Ha képes lett volna rá, talán ő és gyermeke messzebb kerültek volna egymástól, mint amennyire kerültek.
Kiment a szobából, és felment az emeleti helyiségbe, amelyet vidáman világítottak meg, s karácsonyi díszek ékesítettek. A gyermek mellett egy szék állt, és látszott rajta, hogy valaki nemrég ült benne. Szegény Bob leült, és miután egy kicsit elgondolkodott, összeszedte magát, megcsókolta a kis arcot. Megbékélt a történtekkel, és egészen boldogan ment vissza a többiekhez.
Köréje húzódtak a tűznek, és beszélgettek; a lányok és az anya tovább dolgoztak. Bob elmesélte, milyen rendkívüli kedvességet tanúsított Scrooge úr unokaöccse, akivel alig találkozott egyszer, s aki aznap az utcán összefutott vele, és látva, hogy egy kissé – „csak egy kissé levert vagyok, tudja” – megkérdezte, mi történt, ami ennyire elkeserítette. „Erre – mondta Bob – elmeséltem neki. »Őszintén sajnálom, Cratchit úr – mondta –, és nagyon sajnálom a derék feleségét is.« Egyébként nem tudom, honnan tudta.”
„Mit tudott, kedvesem?”
„Hát azt, hogy jó feleség vagy” – felelte Bob.
„Ezt mindenki tudja!” – mondta Peter.
„Jól megfigyelted, fiam!” – kiáltotta Bob. „Remélem, mindenki tudja. »Őszintén sajnálom a derék feleségét. Ha bármiben a segítségére lehetek« – mondta, és átnyújtotta a névjegyét –, »itt lakom. Kérem, keressen fel.« Nem is – kiáltotta Bob –, nem azért volt olyan kedves ez az egész, mert talán segíthetett volna nekünk, hanem inkább a jóságos modora miatt. Szinte úgy tűnt, mintha ismerte volna a mi Tiny Timünket, és velünk együtt érezne.”
„Biztosan jó lélek!” – mondta Cratchitné.
„Még biztosabb volnál benne, kedvesem – felelte Bob –, ha látnád és beszélnél vele. Egyáltalán nem lepődnék meg – jól jegyezd meg, amit mondok! –, ha jobb állást szerezne Peternek.”
„Hallod ezt, Peter?” – mondta Cratchitné.
„Aztán – kiáltotta az egyik lány – Peter udvarolni fog valakinek, és saját háztartást alapít.”
„Hagyjatok már!” – vágott vissza Peter vigyorogva.
– Éppoly könnyen megeshet – mondta Bob –, hogy egyik nap eljön ez is; bár van még rá bőven idő, kedvesem. De akárhogy és bármikor váljunk is el egymástól, biztos vagyok benne, hogy egyikünk sem felejti el szegény kis Tiny Timet – ugye? –, sem ezt az első búcsúzást, amelyet körünkben meg kellett érnünk.
– Soha, apám! – kiáltották mindannyian.
– És tudom – mondta Bob –, tudom, drágáim, hogy ha eszünkbe jut, milyen türelmes és szelíd volt, noha még csak aprócska gyermek volt, nem veszekszünk majd könnyen egymással, és nem feledkezünk meg közben szegény kis Tiny Timről.
– Nem, soha, apám! – kiáltották ismét mindannyian.
– Nagyon boldog vagyok – mondta a kis Bob. – Nagyon boldog vagyok!
Mrs. Cratchit megcsókolta, lányai megcsókolták, a két ifjabb Cratchit is megcsókolta, Peter pedig kezet fogott vele. Tiny Tim lelke, gyermeki tisztaságod Istentől való volt!
– Kísértet – mondta Scrooge –, valami azt súgja nekem, hogy közeleg búcsúnk órája. Tudom, de azt nem, hogyan. Mondd meg, ki volt az az ember, akit holtan fekve láttunk?
A Jövendő Karácsony Szelleme, mint korábban, magával ragadta – bár Scrooge úgy vélte, más időben; valóban, e későbbi látomásokban nem látszott semmiféle rend, azon kívül, hogy mind a jövőben játszódtak – az üzletemberek találkozóhelyeire, ám önmagát nem mutatta meg neki. A Szellem egyáltalán nem időzött sehol, hanem egyenesen továbbhaladt, mintha a most kívánt vég felé tartana, míg Scrooge könyörgött neki, hogy álljon meg egy pillanatra.
– Ez a tér – mondta Scrooge –, amelyen most átsietünk, az én munkahelyem, már hosszú ideje. Látom a házat. Hadd lássam meg, mi lesz velem az eljövendő napokban!
A Szellem megállt; keze másfelé mutatott.
– Amott van a ház – kiáltott Scrooge. – Miért mutat az ellenkező irányba?
A kérlelhetetlen ujj nem mozdult.
Scrooge irodája ablakához sietett, és benézett. Továbbra is iroda volt, de nem az övé. A bútorzat más volt, s a széken ülő alak sem ő volt. A Fantom, mint azelőtt, továbbra is mutatott.
Ismét csatlakozott hozzá, s azon töprengve, miért és hová ment, követte, míg egy vaskapuhoz nem értek. Megállt, és körülnézett, mielőtt belépett volna.
Temető. Íme, hát ide került a föld alá az a nyomorult, akinek a nevét most meg kellett tudnia. Méltó hely volt. Házak fogták közre; fű és gaz verte fel, a növényzet halálos, nem életet adó sarja; a túl sok temetéstől fojtogatóan zsúfolt; megtelt, mint a mohó étvágy, ha jóllakott. Méltó hely!
A Szellem a sírok között állt, és egyre mutatott. Scrooge remegve közeledett felé. A Fantom pontosan olyan volt, mint azelőtt, de Scrooge rettegett, mert úgy érezte, új értelmet látott meg ünnepélyes alakjában.
– Mielőtt közelebb lépnék ahhoz a kőhöz, amelyre mutat – mondta Scrooge –, felelj egy kérdésemre. A dolgok árnyait látom, amelyek bizonyosan meg fognak történni, vagy csupán azokét, amelyek megtörténhetnek?
A Szellem továbbra is a sírra mutatott, amely mellett állt.
– Az emberek útja előrevetít bizonyos végkifejleteket, amelyekhez, ha kitartanak ezen az úton, szükségképpen el kell jutniuk – mondta Scrooge. – De ha letérnek róla, a vég is megváltozik. Mondd, hogy így van azzal is, amit mutatsz nekem!
A Szellem ugyanolyan mozdulatlan maradt, mint azelőtt.
Scrooge remegve kúszott felé, és az ujj nyomán követve a gondozatlan sírkövön elolvasta saját nevét: Ebenezer Scrooge.
– Én vagyok az az ember, aki az ágyon feküdt? – kiáltotta térdre roskadva.
Az ujj a sírról rá mutatott, majd vissza a sírra.
– Nem, Szellem! Ó, ne, ne!
Az ujj továbbra is ott mutatott.
– Szellem! – kiáltotta, szorosan megragadva köntösét. – Hallgass meg! Már nem vagyok az az ember, aki voltam. Nem leszek az, akivé e találkozás nélkül kellett volna lennem. Miért mutatod ezt nekem, ha már nincs reményem?
A kéz első ízben remegett meg.
– Jóságos Szellem – folytatta, és a földre rogyott előtte –, természeted könyörög érettem, és megszán engem. Biztosíts róla, hogy megváltoztathatom még ezeket az árnyakat, amelyeket megmutattál, ha másként élek!
A jóságos kéz megremegett.
– Szívemben fogom őrizni a karácsonyt, és igyekszem egész éven át megtartani. A múltban, a jelenben és a jövőben fogok élni. Mindhárom szellem küzdeni fog bennem. Nem zárom ki a tanulságokat, amelyeket tanítanak. Ó, mondd, hogy letörölhetem a feliratot erről a kőről!
Kínjában megragadta a kísérteties kezet. Az ki akarta szabadítani magát, de Scrooge könyörgése oly erős volt, hogy visszatartotta. A Szellem azonban még erősebb volt, és eltaszította.
Kezét utolsó imaként a magasba emelte, hogy sorsát megváltoztassa, s ekkor változást látott a Fantom csuklyáján és öltözékén. Az összezsugorodott, összeroskadt, és végül ágyoszloppá zsugorodott.
Ötödik strófa
Igen! És az ágyoszlop az övé volt. Az ágy az övé volt, a szoba az övé volt. S mindennél jobb és boldogítóbb: az előtte álló idő is az övé volt, hogy jóvátegye, amit vétett!
– A múltban, a jelenben és a jövőben fogok élni! – ismételte Scrooge, miközben kiugrott az ágyból. – Mindhárom szellem küzdeni fog bennem. Ó, Jacob Marley! Hála az égnek és a karácsonynak ezért! Mondom neked, öreg Jacob, térden állva; térden állva!
Úgy remegett, és úgy ragyogott a jó szándéktól, hogy megtört hangja alig engedelmeskedett neki. A Szellemmel vívott küzdelme közben hevesen zokogott, arca könnyektől volt nedves.
– Nem tépték le őket! – kiáltotta Scrooge, karjába kapva ágya egyik függönyét. – Nem tépték le őket, a karikákkal együtt! Itt vannak – én is itt vagyok –, a dolgok árnyai, amelyek bekövetkeztek volna, eloszlathatók. El is fognak oszlani. Tudom, hogy el fognak!
Közben keze szüntelenül ruháival bajlódott: kifordította őket, visszájára vette fel, elszakította, elhagyta ezt-azt, és mindenféle különcködésre kényszerítette őket.
– Azt sem tudom, mit csináljak! – kiáltotta Scrooge, egyszerre nevetve és sírva, s harisnyáival olyan tekervényes csomót alkotott, mint Laokoón a kígyókkal. – Olyan könnyű vagyok, mint a pehely, olyan boldog, mint egy angyal, olyan vidám, mint egy iskolás fiú. Olyan szédült vagyok, mint egy részeg. Boldog karácsonyt mindenkinek! Boldog új esztendőt az egész világnak! Hé, te ott! Hurrá! Hé!
Beugrándozott a nappaliba, és most ott állt: teljesen kifulladva.
– Ott a lábas, amelyben a kása volt! – kiáltotta Scrooge, megint útnak indulva, és körbejárva a kandallót. – Ott az ajtó, amelyen Jacob Marley Szelleme belépett! Ott a sarok, ahol a Jelen Karácsonyának Szelleme ült! Ott az ablak, amelyből a vándorló Szellemeket láttam! Minden rendben, mind igaz, mind megtörtént! Hahaha!
Igazán pompás nevetés volt ez egy olyan embertől, aki oly sok éve nem gyakorolta; ragyogó, kivételes nevetés. Egy hosszú-hosszú sor nagyszerű nevetésének ősatyja!
– Azt sem tudom, hányadika van! – mondta Scrooge. – Nem tudom, meddig voltam a Szellemek között. Semmit sem tudok. Egészen olyan vagyok, mint egy csecsemő. Sebaj. Nem bánom. Inkább lennék csecsemő. Hé! Hurrá! Hé, te ott!
Örömujjongását megakasztotta a templomok harangzúgása, olyan erőteljes kondulásokkal, amilyeneket még soha nem hallott. Cseng, kong, kalapács; bim-bam, harang. Harang, bam, bim; kalapács, kong, cseng! Ó, fenséges, fenséges!
Az ablakhoz futott, kinyitotta, és kidugta a fejét. Se köd, se pára; tiszta, fényes, derűs, pezsdítő hideg; olyan hideg, hogy a vér táncra perdül tőle; aranyló napfény; mennyei ég; édes, friss levegő; vidám harangok. Ó, fenséges! Fenséges!
– Milyen nap van ma? – kiáltott le Scrooge egy vasárnapi ruhába öltözött fiúhoz, aki talán csak kíváncsiságból tévedt be az udvarba.
– Tessék? – felelte a fiú, teljes csodálkozással.
– Milyen nap van ma, derék fiam? – kérdezte Scrooge.
– Ma? – felelte a fiú. – Hát karácsony napja.
– Karácsony napja! – mondta magában Scrooge. – Nem maradtam le róla. A Szellemek egyetlen éjszaka alatt elintéztek mindent. Bármit megtehetnek, amit csak akarnak. Persze hogy megtehetik. Persze hogy meg. Hé, derék fiam!
– Hé! – felelte a fiú.
– Tudod, hol van a baromfikereskedés, két utcával odébb, a sarkon? – kérdezte Scrooge.
– Hát persze, hogy tudom – felelte a fiú.
– Értelmes fiú! – mondta Scrooge. – Rendkívüli fiú! Tudod, eladták-e már a díjnyertes pulykát, amely ott függött? Nem a kisebbik díjnyertes pulykát, hanem a nagyot?
– Azt, amelyik akkora, mint én? – kérdezte a fiú.
– Milyen kedves fiú! – mondta Scrooge. – Öröm vele beszélgetni. Igen, te, fiam!
– Még mindig ott lóg – felelte a fiú.
– Úgy? – mondta Scrooge. – Menj, és vedd meg.
– Ne tessék! – kiáltott fel a fiú.
– De, de – mondta Scrooge. – Komolyan beszélek. Menj, vedd meg, és mondd meg nekik, hogy hozzák ide, én pedig megmondom majd, hová vigyék. Gyere vissza az emberrel, és adok egy shillinget. Ha öt percen belül visszaérsz vele, fél koronát kapsz!
A fiú úgy eliramodott, mint a kilőtt nyíl. Biztosan annak is biztos keze volt a ravaszon, aki ilyen gyorsan tudott volna akár csak egyet is lőni.
– Elküldetem Bob Cratchitékhez! – suttogta Scrooge, kezét dörzsölve, és nevetésre fakadva. – Nem fogja tudni, kitől kapta. Kétszer akkora, mint Tiny Tim. Joe Miller sem sütött el ekkora tréfát, mint az lesz, ha Bobnak küldöm!
A kéz, amellyel a címet írta, nem volt valami biztos, de valahogy mégis leírta, aztán lement, hogy kinyissa az utcai ajtót, és várja a szárnyasárus emberét. Amint ott állt, és érkezésére várt, megakadt a szeme a kopogtatón.
– Amíg élek, szeretni fogom! – kiáltotta Scrooge, és megsimogatta a kezével. – Alig vettem észre eddig. Milyen őszinte kifejezés van az arcán! Csodálatos kopogtató! – Itt a pulyka! Hahó! Hujj! Hogy van? Boldog karácsonyt!
Pulyka volt! A madár a lábán sem bírt volna megállni. Egy perc alatt pozdorjává törte volna őket, akár a pecsétviaszrudakat.
– Hiszen ezt lehetetlen elvinni Camden Townba – mondta Scrooge. – Kocsit kell fogadnia.
A kuncogás, amellyel ezt mondta, a kuncogás, amellyel kifizette a pulykát, a kocsit, majd a fiút is megjutalmazta, csak ahhoz a kuncogáshoz volt fogható, amellyel kifulladva ismét leült a székébe, és addig kuncogott, míg könnyek nem csordultak a szeméből.
A borotválkozás nem ment könnyen, mert a keze továbbra is nagyon remegett; a borotválkozás pedig figyelmet kíván, még akkor is, ha az ember közben nem táncol. De ha levágta volna az orra hegyét, egyszerűen rátapasztott volna egy darab ragtapaszt, és teljesen elégedett lett volna.
Felöltötte „a legszebb ruháját”, és végre kilépett az utcára. Az emberek ekkor már özönlöttek kifelé, ahogyan a Jelen Karácsony Szellemével látta őket; Scrooge pedig hátratett kézzel járkált, és mindenkire boldog mosollyal nézett. Olyan ellenállhatatlanul kedvesnek látszott, hogy három-négy jókedvű fickó így szólt hozzá: „Jó reggelt, uram! Boldog karácsonyt!” Scrooge pedig később gyakran mondogatta, hogy azok voltak a legvidámabb hangok, amelyeket valaha hallott.
Nem jutott messzire, amikor szembejött vele a tekintélyes termetű úr, aki előző nap betért az irodájába, és azt kérdezte: „Scrooge és Marley, ha jól tudom?” Szíven ütötte a gondolat, mit fog róla gondolni az öregúr, ha találkoznak; de tudta, milyen út áll előtte, és rá is lépett.
– Kedves uram – mondta Scrooge, megszaporázva lépteit, és mindkét kezével megragadva az öregúr kezét. – Hogy van? Remélem, tegnap sikerrel járt. Nagyon kedves volt öntől. Boldog karácsonyt, uram!
– Mr. Scrooge?
– Igen – felelte Scrooge. – Ez a nevem, és attól tartok, nem kellemes önnek. Engedje meg, hogy bocsánatot kérjek. És volna olyan jó… – itt Scrooge a fülébe súgott.
– Uramisten! – kiáltott fel a férfi, mintha elakadt volna a lélegzete. – Kedves Mr. Scrooge, komolyan beszél?
– Ha megengedi – mondta Scrooge. – Egy fillérrel sem kevesebbet. Biztosíthatom, hogy sok elmaradt adomány is benne van. Megteszi nekem ezt a szívességet?
– Kedves uram – mondta a másik, és kezet rázott vele. – Nem is tudom, mit mondjak ekkora bőkezűségre…
– Kérem, ne mondjon semmit – vágott közbe Scrooge. – Jöjjön el hozzám. Meglátogat?
– Elmegyek! – kiáltotta az öregúr. És látszott rajta, hogy komolyan gondolja.
– Köszönöm – mondta Scrooge. – Nagyon hálás vagyok. Ötvenszer is köszönöm. Isten áldja!
Elment a templomba, az utcákat járta, nézte, ahogy az emberek sietnek erre-arra, megsimogatta a gyermekek fejét, kérdezgette a koldusokat, benézett a házak konyhájába és fel az ablakokra, és rájött, hogy minden örömet szerezhet neki. Soha nem álmodta volna, hogy egy séta – hogy bármi – ekkora boldogságot adhat. Délután unokaöccse háza felé vette az útját.
Tizenkétszer is elhaladt az ajtó előtt, mire összeszedte a bátorságát, hogy odamenjen és bekopogjon. De aztán nekirugaszkodott, és megtette:
– Itthon van az ura, kedvesem? – kérdezte Scrooge a szolgálólánytól. Kedves lány! Nagyon is.
– Igen, uram.
– Hol van, kedvesem? – kérdezte Scrooge.
– Az ebédlőben van, asszonyommal együtt. Ha úgy kívánja, felkísérem.
– Köszönöm. Ismer engem – mondta Scrooge, kezét már az ebédlő kilincsére téve. – Bemegyek ide, kedvesem.
Finoman elfordította a kilincset, és oldalvást bedugta az arcát az ajtó mellett. A fiatal házaspár az asztalt nézte – amelyet gazdagon megraktak –, hiszen az ifjú háziasszonyok mindig aggódnak az ilyesmi miatt, és szeretnek meggyőződni róla, hogy minden rendben van.
– Fred! – mondta Scrooge.
Édes jó ég, hogy összerezzent a házassága révén unokahúga! Scrooge abban a pillanatban megfeledkezett róla, hogy a sarokban ül a lábzsámolynál; különben semmiképpen nem tette volna.
– Isten szerelmére! – kiáltotta Fred. – Ki az?
– Én vagyok. Scrooge bácsi. Eljöttem ebédre. Beenged, Fred?
Beengedni! Hála istennek, majdnem leszakította a karját a rázástól. Öt perc múlva már otthon érezte magát. Ennél szívélyesebben nem is fogadhatták volna. Unokahúga ugyanolyan kedves volt, mint korábban. Topper is, amikor megérkezett. A pufók nővér is, amikor betoppant. És mindenki más is, amikor megjött. Csodálatos társaság, csodálatos játékok, csodálatos egyetértés, csodálatos boldogság!
Másnap reggel azonban korán ott volt az irodában. Ó, milyen korán! Bárcsak ő érkezhetne meg először, és kaphatná rajta Bob Cratchitet, amint késik! Erre vágyott a legjobban.
És sikerült is neki; igen, sikerült! Az óra kilencet ütött. Bob sehol. Negyed tíz. Bob sehol. Tizennyolc és fél percet késett. Scrooge tárva-nyitva hagyta az ajtaját, hogy lássa, amint Bob belép a Tankba.
Már a kalapját is levette, mielőtt kinyitotta az ajtót; a nyakmelegítőjét is. Egy szempillantás alatt a zsámolyán ült, és úgy forgatta a tollat, mintha a kilencórai kezdést próbálná behozni.
– Hahó! – mordult rá Scrooge a megszokott hangján, amennyire csak meg tudta játszani. – Mit jelentsen, hogy ilyenkor jön be?
– Nagyon sajnálom, uram – mondta Bob. – Elkéstem.
– Elkéstél? – ismételte Scrooge. – Úgy bizony. Azt hiszem, igen. Fáradjon ide, kérem.
– Csak évente egyszer fordul elő, uram – mentegetőzött Bob, miközben kilépett a Tankból. – Többé nem esik meg. Tegnap egy kicsit mulattam, uram.
– Nos, megmondom, barátom – mondta Scrooge –, ezt az ilyesmit nem tűröm tovább. Ezért – folytatta, leugorva a zsámolyáról, és olyan bökést adva Bob mellényére, hogy az hátratántorodott a Tankba – ezért fel fogom emelni a fizetését!
Bob remegett, és kissé közelebb húzódott a vonalzóhoz. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy leüti vele Scrooge-ot, lefogja, aztán segítségért és kényszerzubbonyért kiált az udvaron lévőknek.
– Boldog karácsonyt, Bob! – mondta Scrooge félreérthetetlen őszinteséggel, és megveregette a hátát. – Legyen boldogabb karácsonyod, jó barátom, mint amilyet sok-sok éve adtam neked! Felemelem a fizetésedet, és igyekszem segíteni küszködő családodon; még ma délután megbeszéljük az ügyeidet egy tál gőzölgő karácsonyi püspöksör mellett, Bob! Rakatj be a tűzre, és vegyél még egy széntartót, mielőtt újabb i-pontot teszel, Bob Cratchit!
Scrooge többet tett, mint amit ígért. Mindent megtett, és még sokkal többet is; Tiny Timnek pedig, aki nem halt meg, második apja lett. Olyan jó baráttá, olyan jó gazdává és olyan jó emberré vált, amilyet a régi jó város valaha ismert, vagy amilyen a régi jó világ bármely más városában, községében vagy mezővárosában élt. Némelyek kinevették, látva a változást, de ő hagyta őket nevetni, és alig törődött velük; elég bölcs volt ahhoz, hogy tudja: ezen a földgolyón semmi jó dolog nem történik úgy, hogy egyeseknek ne telnék kedvük a kezdetén való kinevetésében; és mivel tudta, hogy az ilyenek úgyis vakok maradnak, jobbnak látta, ha vigyorukban ráncba szalad a szemük, mintha kevésbé tetszetős bajban szenvednének. Az ő szíve nevetett: neki pedig ez éppen elég volt.
Többé nem érintkezett a Szellemekkel, hanem élete végéig a teljes önmegtartóztatás elve szerint élt; és mindig azt mondták róla, hogy ha valaki tudta, hogyan kell szépen megünnepelni a karácsonyt, akkor ő tudta. Bárcsak ezt mondhatnák el rólunk is, mindannyiunkról! És így, ahogy Tiny Tim mondta: Isten áldjon mindnyájunkat!
Mit jelent?
A történet arra tanít, hogy mindenkinek felelőssége törődni másokkal, és a megbánás csak akkor számít, ha tettek követik. Marley fogalmazza meg a központi erkölcsi tanulságot: valódi kötelessége az emberek jólétének szolgálata volt, nem pusztán az üzlet. Lánca egész életének önző döntéseit látható teherré változtatja. Scrooge akkor kezdi megérteni a kötelességét, amikor a jelen karácsonyainak szelleme felidézi a szegényekről tett kegyetlen megjegyzéseit, miközben Kis Tim lehetséges haláláról beszél. Valaki, akit fölöslegesnek tartott, most mélyen fontossá válik számára. Változása kézzelfogható tettekben válik valódivá: pénzt ad, megemeli Bob fizetését, és segít a családjának. A karácsonyi jóság így nem évente egyszeri ünnepi gesztus, hanem tartós életforma lesz.
3 hónapig ingyen
200 000+ klasszikus. Minden formátumban, ingyenes kezdéssel.
e-könyvek és 15 perces összefoglalók, valamint bármely könyv önköltségi áron nyomtatva, nagybetűs kiadásban is.
Három elgondolkodtató kérdés
- Hogyan változtatják meg Scrooge felelősségről alkotott képét a gyermekkoráról és Fezziwig ünnepségéről szóló emlékek?
- Mit árul el a másokhoz fűződő kapcsolatukról a kontraszt Kis Tim halála és Scrooge halála között?
- Hogyan adnak választ Scrooge karácsony reggeli tettei Marley figyelmeztetésére, amely az emberi élet valódi feladatáról szól?
3 hónapig ingyen
200 000+ klasszikus. Minden formátumban, ingyenes kezdéssel.
e-könyvek és 15 perces összefoglalók, valamint bármely könyv önköltségi áron nyomtatva, nagybetűs kiadásban is.


Olvasd el most a 15 perces összefoglalót, és rendeld meg a nyomtatott könyvet, akár nagybetűs kiadásban is, önköltségi áron.
Próbáld ki 3 hónapig ingyen




















